Várakozásom bevált, a hypnosistól megszabadultam, ám a technika változásával a katartikus munkának is más lett a képe. A hypnosis elfedett egy erők játékát, mely most lepleződött s amelynek tettenérése biztos alapot adott az elmélet alá.
Mi is lehet oka, hogy a beteg annyi külső és belső élményt elfelejtett, aztán mégis rá emlékszik, ha az előbb leírt technikával járnak el nála? E kérdésre a megfigyelés kimerítő feleletet adott. Amit a beteg ily módon elfelejtett, az valahogy mindig kínos volt, vagy ijesztő, vagy fájdalmas, vagy megszégyenítő személyiségének igényei számára. Magától támadt a gondolat: hogy tehát éppen ezért felejtődik el, vagyis sem marad tudatos, s hogy megint tudatossá váljék, előbb le kell a betegben küzdeni valamit, ami benne ellenkezik, s az orvos saját erőlködésével kell őt szorongatni s erőltetni. Hogy az orvos mekkora erőlködést fejtsen ki, az, az esetek szerint különbözik s egyaránt nő az emlékezetbe idézendő micsodának nehéz voltával. Az orvos erőfeszítése így nyilvánvalóan mértéke a beteg ellenállásának. Most már csak szavakba kellett foglalni, amit az orvos magán tapasztalt, s íme megadhatta az elnyomás (Verdrängung) elméletét.
A pathogén folyamatot ezek után már könnyen el lehetett gondolni. Hogy egyszerű példánál maradjunk: a lelki életben valami egyetlen törekvés lép fel, melynek azonban egyéb hatalmasok ellene szegülnek. Az így elkövetkezett lelki összeütközés (konfliktus) lefolyása képen azt várnánk, hogy a két dinamikus mennyiség – nevezzük céljaink számára indulatnak (Trieb) s ellenállásnak – egy darabig teljes tudatosan birkózik egymással, míg az indulat vissza nem szorul s törekvése meg nem fosztódik energiával való töltöttségétől. Ez volna a normális elintézés. Ám a neurózisnál – még nem tudni miért – az összeütközés másképp végződik. Az Én első összeütközéskor mintegy visszavonul a benne megmozdult megbotránkoztató indulattól, elzárja tőle a tudathoz s az egyenes motorikus lefolyáshoz az utat, de viszont meghagyja teljes energia-töltését. E folyamatot neveztem én elnyomásnak (Verdrängung), új valami volt, ilyesmi eddig a lelki életben nem volt ismeretes. Nyilvánvalóan elsődleges elhárító mechanizmus, mintegy szökési kísérlet, s előfutója az ítélet útján való későbbi elintézésnek. Az elnyomás ez első aktusához további következések kapcsolódnak. Elsőbb is az Énnek az elnyomott rezzenet mindig résen álló támadása ellen állandó feszültséggel, ellen-töltéssel kell védekeznie, s ez elszegényíti. Másrészt az elnyomott valami, mely most már tudattalan is lett, úton szerezhet magának lefolyást s kielégülés helyett is lett, kerülő úton szerezhet magának lefolyást s kielégülés helyett mintegy pótkielégülést, s ilyenmód kijátssza az elnyomás tulajdonképpeni szándékát. Az áttételes hysteriánál (Konversionshysterie) ez a kerülő út testi innervatióba torkollik, az elnyomott rezzenet a maga számára, melyek keresztül tör, s tüneteket (symptomákat) teremt a maga számára, melyek tehát kompromisszum eredményei, egyrészt ugyan pótkielégülések, melyek azonban másrészt az Én ellenállása miatt eltorzultak s útjukból eltérültek.
Az elnyomásos elmélet ilyen mód alappillére lett a neurosisok megérthetésének. A terápia feladatát is most másképp kellett fogalmazni, célja többé nem az, hogy a hamis útra került indulat “lereagáltassék”, hanem, hogy az elnyomások felfedessenek s felváltassanak tudatos ítélettel, mely az annak idején elhárított valamit vagy elfogadja vagy visszaveti. Számot vetettem ez új tényállással s az új kutató és gyógyító eljárást katarzis helyett ezentúl psychoanalysisnak neveztem.
Az elnyomásból mint valamely középpontból nehéz kiindulni s a psychoanalista tannak minden darabját össze lehet vele kötni. Előbb azonban egy polemikus megjegyzést kell megtennem. Janet úgy tartja, hogy a hysterika egy szegény teremtés, ki gyenge szervezetű lévén, lelki aktusait nem tudja együtt tartani. Így esik áldozatul lelki meghasonulásnak s a tudat megszűkülésének. A psychoanalista kutatás eredményei szerint azonban e jelenségek dinamikus tényezőknek következései: lelki konfliktusé s végbevitt elnyomásé. Azt hiszem, ez a különbség elég messzemenő s véget vethetne annak az újra meg újra felütköző beszédnek, hogy ami a psychoanalysisban érték, az Janet-féle gondolatok átvételére zsugorodik össze. Előadásomban nyílván kell állnia az olvasó előtt, hogy a psychoanalisys a Janet leleteitől történelmére teljesen független, de tartalmában is eltér tőlük s messze túlnyúl rajtuk. A Janet munkáiból nem is indulhattak volna azok a következtetések, melyek a psychoanalysis a lelki tudományok számára oly fontossá tették s a legáltalánosabb érdeklődést fordították felé. Magam Janet-val mindig tisztelettel bántam, mert felfedezései jó darabon összeestek a Breueréivel, melyek azonban előbbről voltak valóak s csak közzétételük történt később. Ám mikor a psychoanalysis Franciaországban is megvitatás alá került: Janet rosszul viselkedett, kevés tárgyismeretet mutatott s nem szép argumentumokkal élt. Végre egészen leszállott szememben s munkájának maga vette el értékét, mikor kijelentette, hogy ha annak idején “tudattalan” lelki aktusokról beszélt, semmit nem gondolt vele, az csak “une facon de parler” volt.
A psychoanalysist azonban a pathogén elnyomások s egyéb még említendő jelenségek tanulmányozása rákényszerítette, hogy a “tudattalan” fogalmát komolyan vegye. Számára minden, ami psychikum, elsősorban tudattalan, a tudatossági qualitás aztán hozzájárulhat, de el is maradhat tőle. Itt persze összeütközünk a filozófusokkal, kik előtt “tudatos” és “lelki” ugyanaz, s fogadkoznak, hogy afféle képtelenséget, aminő a “tudattalan lelkiség”, nem tudnak elképzelni. Ám ebben nincs mit tenni, az ember vállat von a filozófusok ez idiosynkrasiáján s tovább dolgozik. A filozófusok nem ismerik a patológus anyagot, nincs tudomásuk róla, mily sűrűek s hatalmasak az olyan lelki mozzanatok, melyekről maga az emberük semmit sem tud s miknek ugyanúgy végére kell járni, mint bármely külsővilágbeli ténynek. Elvégre az ember így csak a maga lelki életével cselekszi meg, amit másokéval mindig megtesz. Hiszen másoknál is felteszünk lelki aktusokat, noha nincs róluk egyenes tudatunk, s csak az emberük nyilatkozataiból s cselekedeteiből kell rájuk következtetnünk. Már pedig ami a másik emberre áll, annak állnia kell a magunk személyére is. Ha ezt így folytatjuk s azt vonjuk le belőle, hogy tehát az embernek saját aktusai ilyenformán egy második tudat alá tartoznak, akkor íme olyan tudat áll előttünk, amelyről nincs tudomásunk, vagyis tudattalan tudat, aminek feltevése semmivel sem nyereségesebb, mint ha tudattalan lelkiséget teszünk fel. Ha viszont más filozófusokkal abban értenénk egyet, hogy hiszen jó, számba kell venni a patológus folyamatokat, ám az ezek alján folyó aktusokat ne nevezzük psychikusiknak, hanem psychoidoknak: akkor az egész különbség csak meddő szóvita, aminek végén leghasznosabb mégis a “tudattalan lelki”-nek fogalmánál megmaradni. Hogy a tudattalan voltaképp micsoda, azt kérdezni semmivel sem bölcsebb vagy kilátásosabb, mint volt előbb, hogy a tudatos micsoda. Jóval nehezebb röviden előadni, mint történt, hogy a psychoanalysis a tőle feltett tudattalant még tagolja is és sejtettre (tudatelőző, vorbewust) és tulajdonképpeni tudattalanra szedje szét. Legyen elég annyi, hogy megokoltnak tetszett az egyenesen tapasztaltakat kifejező elmélethez még feltevéseket is fűzni, melyek ajánlatosak, ha az ember az egész anyagon úrrá legyen. S olyan összefüggésekre vonatkoznak, miket nem lehet egyenesen megfigyelni. A tudattalannak e tagozása azzal a próbálkozással függ össze, hogy az ember a lelki szerkezetet egy csomó instantiából vagy systemából felépítettnek képzelje el, miknek egymáshoz való közéről térségi elképzelésű kifejezésekkel beszél, de ezzel azért a valóságbeli agyanatómiába nem kíván belekapcsolódni. (az úgynevezett topikus szempont.) Ilyes és hasonló elképzelések a psychoanalysisnak ama spekulatív felső-építményéből valók, melynek bármely darabját kár vagy sajnálkozás nélkül fel lehet áldozni vagy cserélni, mihelyt kitűnik, hogy nem helytálló. Marad még elég, ami a tapasztalathoz közelebb áll.
Már előbb említettem, hogy a neurosis, alkalmai s okozatai után való kutatás egyre sűrűbben akadt konfliktusokra, melyek a személy nemi rezzenetei s a nemiség ellen való ellenállásai közt keletkeznek. Pathogén helyzetek után járva, melyekben a nemiség elnyomásai végbementek s amelyekből a tünetek az elnyomott valaminek pótló termékei gyanánt állnak elő, az orvos a betegnek egyre fiatalabb kori ideibe jutott vissza, s végre legzsengébb gyermekéveihez érkezett. Az tűnt ki, amit költők és emberismerők már rég megmondtak, hogy e legzsengébb életkor benyomásai, bár többnyire elfelejtődnek, kiírhatatlan nyomokat hagynak az egyén fejlődésén, s kivált a későbbi neurotikus megbetegedéseknek ezek vetik meg az ágyát. Ám mivel e gyermeki élmények mindig nemi izgalmak s az ezek ellen való ellenhatás körül forognak, a tudomány egyszerre csak az infantilis szexualitás ténye előtt állott, ami megint újság volt s ellenkezett az emberiség legerősebb előítéleteivel. Hiszen a gyermeki kor “ártatlan”, ment a nemi gerjedelmektől, s az “érzékiség” ördögével való küzdelem csak a pubertás viharidejében lép fel. Amit alkalomadtán gyermekek nemi mozgolódásáról megtudtak, degeneráció jelének, korai romlottságnak vagy a természet furcsa szeszélyének vették. A psychoanalysis kevés felderítése talált oly általános ellenkezésre, keltett akkora felháborodást, mint az, az állítás, hogy a nemi funkció már magával az élettel megkezdődik s már a gyermeknél is fontos jelenségekben mutatkozik. Pedig nincs az analízisnek lelete, mit ily könnyen s ily teljesen be lehetne bizonyítani.
Mielőtt tovább méltatnám az infantilis szexualitást, meg kell emlékeznem egy tévedésemről, mely egy darabig tartott, s majdnem végzetessé vált egész munkámra. Akkori technikám szorítása alatt legtöbb betegem gyermekkorbeli jeleneteket reprodukált, miknek tartalma az volt, hogy gyermekfővel egy felnőtt ember nemi csábításának esnek áldozatul. Nőszemélyemnek a csábító szerepe majd mindig az apára esett. Hittem e közléseknek s azt hittem, hogy e gyermekkorbeli elcsábításos élményekben találtam meg a későbbi neurosis forrását. Egypár eset, mikor apával, nagybátyával vagy bátyával való ilyen viszony belenyúlt már a biztos emlékezés éveibe, megerősített e hiszékenységemben. Aki emiatt bizalmatlan csóválja fejét, annak ugyan egy kicsit igazat kell adnom, de hozzá kell tennem, hogy ez abban az időben történt, mikor kritikámon szándékosan erőt vettem, hogy pártatlan s befogadásra képes maradjak a sok újsággal szemben, mi napról-napra elém bukkant. Mikor aztán, mégis csak át kellett látnom, hogy e csábítási jelenetek igazában nem történtek meg s csak képzelődések, miket betegeim költöttek vagy tán magam erőltettem rájuk, egy darabig tanácstalan álltam. Technikámba s eredményeibe vetett bizalmamat súlyos csapás érte, – hiszen e jelenetekhez olyan technika útján jutottam, melyet helyesnek tartottam s tartalmuk félreismerhetetlen vonatkozásban állott a symptomákkal, mikből vizsgálatom kiindult. Mikor végre összeszedtem magam, tapasztalatomból levontam a helyes következtetést, hogy a neurotikus tünetek nem egyenest s nem valóságos élményekhez kapcsolódnak, hanem vágyképződésekhez, s hogy a neurosis számára a lelki realitás többet jelent, mint az anyagi. Ma sem hiszem, hogy azokat az elcsábíttatási képzelődéseket betegeimre én erőltettem volna rá vagyis “suggeráltam” volna nekik. Itt találkoztam össze először az Ödipus-komplexummal, mely később akkora jelentőséghez jutott s melyet ily fantasztikus álruhában még nem ismertem fel. S különben is maradtak, bár csekélyebb mértékben, valóságos elcsábíttatások is, mint ätiologus ok részekül. De a csábítók többnyire idősebb gyermekek voltak.
Tévedésem, tehát olyas volt, mintha valaki Liviusnak a római királyság idejéről szóló regetörténetét történelmi valóságnak venné, s nem annak ami: nyomorúságos, nem mindig dicsőséges idők és viszonyok ellen visszaható képződményeknek. Tévedésem felderülte után szabad volt az út az infantilis nemi élet tanulmányozásához. A psychoanalysist így egy más tudományos területre is rá lehet alkalmazni, s adataiból a biológus történéseknek egy eddig ismeretlen részletét kitalálni.
A nemi funkció kezdettől fogva megvan, eleinte az életben fontos egyéb funkciókra támaszkodik, később elfüggetlenedik tőlük s hosszú és bonyolult fejlődésen megy át, míg az válik belőle, mit a felnőttek rendes nemi élete gyanánt ismerünk. Előbb egész sor hajlandósági komponens gyanánt jelentkezik, melyek erogén testi pontoktól függnek s részben ellentétes párok gyanánt lépnek fel (sadizmus-masochizmus, láthatnék-mutathatnék), egymástól függetlenül törekszenek örömérzés megszerzésére s tárgyukat többnyire a személy saját testén találják meg. Vagyis eleinte a nemi funkció nincs központosulva s túlnyomóan autoerotikus. Később következnek el összefoglalásai, első szerveződési foka az orális komponens urasága alatt áll, aztán egy szadista-anális fázis következik s csak a később elért harmadik fázissal jár a genitáliák primátusa, mellyel a nemi működés a nemzés szolgálatába áll. E fejlődés rendjén nem egy hajlandósági részlet, mint e végső cél számára hasznavehetetlen, útszélen marad vagy egyéb használatra fordíttatik, mások eltérülnek saját céljuktól s átvezetődnek a genitális szervezetbe. A szexuális indulatok energiáját – s csakis ezt – libidónak neveztem. Azt kellett feltennem, hogy a libidó e most leírt fejlődésen nem megy mindig kifogástalanul végig. Némely komponenseknek túlságos ereje vagy korai kielégülési élmények következtében megtörténhetik, hogy a libidó megrögződik (Fixieren) a fejlődési út egyik vagy másik pontjánál. Későbbi elnyomásokkor a libidó aztán ezekhez a helyekhez igyekszik vissza (regressio) s ezeknél tör felszínre a symptoma is. Majd az is kitűnt, hogy a rögződési hely e lokalizálódása a neurosis megválasztásánál, tehát későbbi jelentkezési formájára nézve is döntően fontos.
A libidó organizációjával egyaránt megy végbe az objeltum megtalálásának folyamata is, melyre a lelki életben nagy szerep vár. Az autoerotizmus stádiuma után mindkét nem első szerelmi objektumát az anyában találja meg, kinek tápláló szervét a gyermek eleinte nyílván nem különbözteti meg saját testétől. Később, de még mindig az első gyermekévekben kialakul az Ödipus-komplexum viszonylata, melyben a fiúgyermek az ő nemi vágyait az anya személyére koncentrálja, s az apa ellen, mint versenytárs ellen, ellenséges indulatot kezd érezni. Megfelelő módon állítkozik be a kislány is, az Ödipus-komplexum minden változatai s következései jelentősekké válnak, a veleszületett biszexuális konstitució hatni kezd s gyarapítja az egyszerre meglévő törekvések számát. Jó darabig eltart, míg a gyermek tisztába jön a nemek különbségével, a nemi kutatás ez idejében tipikus nemi elméleteket teremt, melyek megfelelően saját testi szervezete tökéletlenségének, hamisat vegyítenek az igazhoz s a nemi élet problémáját (a Sphinx rejtvényét: hogy a gyermekek honnan lesznek) nem tudják megoldani. A gyermek első objektum-választása tehát incestuózus. Ez az egész itt leírt fejlődés gyorsan megy végbe. Az emberi nemi élet legkülönösebb jellemzője, hogy kétszer kezdődik, közben szünetel. A negyedik vagy ötödik életévben ér el egy első tetőpontot, ezután a szexualitás első virága elhervad, az addig élénk törekvések elnyomás alá kerülnek s a pubertás felléptéig lappangási idő következik el, mely alatt at erkölcs, a szemérem s az utálat visszaható képzetei állítódnak fel. A nemi fejlődés e kétidejűsége minden élő teremtések közt úgy látszik csakis az embernél van meg, s talán ez a biológiai feltétele a neurosisra való rendeltségének. A pubertás a korai idő törekvéseit s objektumválasztásait újra éleszti, valamint az Ödipus-komplexum érzésbeli kötöttségeit is. A pubertásos idő nemi életében a korai idő indulatai s a lappangási korszak gátlásai birkóznak egymással. Még a kicsinykori nemi fejlődés legtetején bizonyos fajta genitális szerkezet állt elő, melyben azonban csak a hím genitálénak van szerepe, a női még felfedezetlen (az úgynevezett phallikus prímatus). A nemek ellentéte ekkor még nem hím és női, hanem penises vagy kastrált. Az itt bekapcsolódó kastratiós komplexumnak nagy a jelentősége a jellem s a neurosis képződésére.
Az ember nemi életére vonatkozó leleteimnek e rövidített előadásában az érthetőség kedvéért több helyütt olyasmit fogtam össze, mi különböző időben keletkezett és “Drei Abbandlungen zur Sexualtheorie” könyvemnek egymásra következő kiadásaiba mint pótlás vagy helyreigazítás került. Azt hiszem könnyen meg lehet belőle érteni, hogy a nemiség fogalmának annyiszor hangsúlyozott és helytelenített kibővítése miben áll. Ez a kibővítés kétféle. Elsőbb is a szexualitás kioldatik a genitaliákkal való túlságos szoros vonatkozásából, s szélesebb, örömszerzés után igyekvő testi funkció gyanánt határoztatik meg, mely aztán csak másodrendben áll a szaporodás szolgálatában. Másodszor: a szexuális indulatokhoz hozzászámíttatnak azok a csupán gyengédek vagy barátiak is, melyek számára német nyelvszokásunk a “Liebe” sokértelmű szavával él (a magyar irodalmi nyelv a szeretetet megkülönbözteti a szerelemtől. Ford.) Ám azt hiszem, ezek a tágítások nem újítások, hanem helyreállítások, feloldásai e fogalom nem célszerű megszűkítésének, amelyre rávétettük magunkat. A szexualitásnak a genitaliákról való leoldása azzal a haszonnal jár, hogy szabad utána a gyermekek s a pervertáltak nemi tevékenységét ugyanazon szemmel néznünk, mint a normális felnőttekét, holott az elsőt eddig teljesen elhanyagolták, a másodikat, bár erkölcsi felháborodással, de értetlenül fogadták. A psychoanalista felfogás számára a legkülönösebb s legvisszataszítóbb perverziók mint szexuális részigyekvések nyilvánulásai magyarázódnak meg, mik a genitális primatus alól kivonták magukat és, mint a libidó fejlődése ősidejében, önállóan járnak örömszerzés után. E perverziók közt a legfontosabb, a homoszexualitás, alig érdemli meg a nevet. Egyszerűen a szervezet biszexualitására s a phallikus primátus tivább hatására vezetődik vissza, psychoanalysissal mindenkinél kimutathatni, egy darab homoszexuális objektum-választást. Ha a gyermeket “polymorph perversnek” mondjuk, az csak általánosan szokásos ítéletek általában távol állnak a psychoanalysistól.
A második állítólagos tágítást a psychoanalista kutatásra való utalás igazolja, mely azt mutatja, hogy mind e gyengéd érzésbeli rezzenetek eredetükben teljes nemiségű törekvések voltak, mik aztán “meggátoltattak céljukban” vagy “szublimáltattak”. A nemi indulatok e befolyásolhatóságán s elterelhetőségén épül számos kulturális munkára való alkalmasságuk is, melyekhez a legjelentősebb gyarapítással járulnak. A gyermek szexualitása felől a legmeglepőbb felderítések elsőbb felnőttek analysisából nyertek, később azonban, úgy 1908-tól fogva, gyermekeken történt egyenes megfigyelés útján minden részletükben s minden mennyiségben igazolódtak. Valójában oly könnyű a gyermek rendes nemi tevékenységéről meggyőződni, hogy az ember elcsodálkozva kérdi: mint tudták az emberek végbevinni, hogy e tényeket meg ne lássák s az asexuális gyermeki korról alakult vágylegendát, oly sokáig épen tartsák! Ez csak a legtöbb felnőttnek a maga gyermekkora iránt való amnéziájával függhet össze.