Megszakítom itt a psychoanalysis belső kiépülésének előadását s külső történetéhez fordulok. Amit szerzeményeiről eddig elmondtam, nagyjában az én munkám sikerét foglalja magában, ám összefüggésébe későbbi eredményeket is belevettem s tanítványaim s követőim járulékait nem különböztettem el a magaméitól.
Breuertól való elválásom után tíz évnél tovább nem találtam követőt. Egészen magamban álltam. Bécsben elkerültek, a külföld nem vett rólam tudomást. A Traumdeutungról, 1900-ban, a szakfolyóiratok alig referáltak. “Zur Geschichte der psychoanalitischen Bewegung” tanulmányomban a bécsi psychiatrikus körök akkori magatartásáról példaképpen egy asszisztenssel való beszélgetésemet hozom fel, ki könyvet írt tanításaim ellen, de a Traumdeutungot még nem olvasta. A klinikán azt mondták neki, hogy érdemes. Ez az úriember, ki azóta extraordinárius lett, megengedte magának, hogy ama beszélgetésünk tartalmát letagadja s általában kételkedjék emlékezetem hív voltában. Én akkori elmondásomnak minden szavát fenntartom.
Mikor átértettem, hogy mennyire szükségszerűségekkel ütközöm össze, érzékenységem is megenyhült. Lassanként elszigeteltségem is alábbhagyott. Előbb Bécsben alakult körém egy kis csoport tanítvány, 1906-ban kitudódott, hogy Zürichben E. Bleuler pszichiáter s asszisztense, C. G. Jung s mások, élénken érdeklődnek a psychoanalysis iránt. Személyes összeköttetések szövődtek, 1908 húsvétján az új tudomány barátai Salzburgban találkoztak, megbeszélték, hogy ilyen magánkongresszust majd rendszeresen tartanak s folyóiratot adnak ki, melynek címe “Jahrbuch für psychopathologische Forschungen” s szerkesztője Jung lett. Kiadói Bleuler voltunk s én, a világháború kitörésével szűnt meg. A svájciak csatlakozásával egy időben Németország szerte is felébredt a psychoanalysis iránt való érdeklődés, számos irodalmi nyilatkozatnak lett tárgya s élénk vitáké tudományos kongresszusokon. Barátságosan sehol sem fogadták, jóindulatú várakozóan sem. A Psychoanalysissal való legrövidebb ismeretség a német tudománynak elég volt arra, hogy egységes legyen elvetésében.
Természetesen ma sem tudhatom, mi lesz az utókor végső ítélete a psychoanalysisnak a pszichiátria, a pszichológia s általában a lelki tudományok számára való értékéről. Ám azt hiszem, hogy ha a korszaknak, melyet átéltünk, akad egyszer történetírója, az nem tagadhatja majd le, hogy a német tudomány akkori viselkedése nem nagy dicsőség képviselői számára. Nem magáról a psychoanalysis elvetésének tényéről szólok, arról sem, hogy oly határozottsággal történt, mindkettőt könnyű volt megérteni, várni lehetett s az ellenfelek jellemére magában nem vetett volna árnyékot. Ám annyi gőg, a logikának oly lelkiismeretlen semmibevétele, a támadások durva s ízléstelen volta számára nincs mentség. Ellenem vethetik, hogy gyerekes dolog tizenöt év múlva is így átengednem magam az érzékenységnek. Nem is tenném, ha még valamit hozzá nem kellene tennem. Évekkel később, mikor a világháború rendjén egy chorus ellenség vetette a német nemzet ellen a barbárság vádját, melyben mindez említett összetalálkozik, mégis fájt az embernek, hogy saját tapasztalatából nem szólhatott ellene.
Egyik ellenesem maga dicsekedett, hogy betegeit eltiltja a szótól, mihelyt szexuális dolgokról kezdenek beszélni, – s nyílván ebből a technikából vezette le a jogot, hogy a szexualitásnak a neurozisoknál való aetiologus szerepéről ítéljen. Psychoanalista elmélet szerint oly könnyű megmagyarázni ez affektív ellenállásokat, hogy nem kellett rajtuk fennakadni. Ám ezeken kívül, úgy tetszett előttem, a megértés amiatt lett nehezebb, mert ellenfeleim a psychoanalysist spekulatív fantáziám termékének nézték, s nem hitték el, minő hosszú, türelmes és elfogulatlan munka rendjén épült. Mivel hitük szerint az analízisnek semmi köze nem volt megfigyeléshez vagy tapasztalathoz, magukat is szabadnak érezték, hogy elvessék minden saját tapasztalat nélkül. Mások, kik e meggyőződésben már nem voltak oly biztosak, megismételték a klasszikus ellenállási formát, hogy nem néznek a mikroszkópba, nehogy maguk szemével lássák meg, amit tagadtak. Általában furcsa, hogy a legtöbb ember mily helytelenül viselkedik, ha valamely új dolog előtt saját ítéletét kell vállalnia. Éveken át, de még ma is hallom “jóakaró” kritikusoktól, hogy hiszen eddig meg eddig a pontig van valami a psychoanalysisban, azontúl azonban túlzásba esik az ily határ megszabás, s hogy maguk a kritikusok még néhány nap vagy néhány hét előtt az egészről nem tudtak semmit.
A psychoanalysis ellen való hivatalos anathémának az lett következése, hogy az analitikusok szorosabban összeálltak. A Nürnbergben végbement 1910-iki második kongresszuson Ferenczi Sándor indítványára Nemzetközi Psychoanalytikus Egyesületet alakítottak, mely helyi csoportokra oszlott s elnök vezetése alatt állt. Ez Egyesület túlélte a világháborút, ma is fennáll, s van bécsi, berlini, budapesti, zürichi, londoni, holland, new-yorki, pan-amerikai, moszkvai, s kalkuttai helyi csoportja. Első elnöknek C. G. Jungot választattam, elég szerencsétlenül, mint később kitűnt. Egy második folyóiratunk is került: a “Zentralblatt für Psychoanalyse” Adler és Stekel szerkesztésében, s kevésre rá egy harmadik: az “Imago”, H. Sachs és O. Rank nem orvosok szerkesztésében, hogy az analízisnek a lelki tudományokra való alkalmazását szolgálja. Rövidre rá tette közzé Bleuler a psychoanalysis védelmét (“Die Psychoanalyse Freuds” 1910). Amely örvendetes volt, hogy a vitában végre szóhoz jutott az igazság s a becsületes logika is, a Bleuler munkája mégsem tudott egészen kielégíteni. Túlságosan tartott a pártatlanság színére, nem véletlen, hogy éppen szerzőjének köszönheti tudományunk az ambivalentia értékes fogalmával való meggyarapodását. Későbbi tanulmányokban Bleuler oly elutasítóan állt az analista tanítással szemben, oly fontos darabjaiban kételkedett, oly fontosakat vetett el, hogy elcsodálkozva kellett kérdeznem, hogy tulajdonképp mégis mi mellett áll helyet? Pedig még később is melegen nyilatkozott, amint ő nevezte “mélységi psychologiáról”, s a schizophreniákat tárgyaló nagytervű munkáját is erre építette. Bleuler különben sem maradt sokáig az Egyesületben, Junggal való surlódások miatt elhagyta, s a “Burghölzli” elveszett a psychoanalysis számára.
A hivatalos ellenállás nem állhatta útját a psychoanalysis elterjedésében sem Németországban, sem más hazákban. Egyéb helyütt, “Zur Geschichte der psychoanalytischen Bewegung” tanulmányomban sorra követtem haladásának szakaszait s megneveztem a férfiakat is, kik képviseletében kitűntek. 1909-ben Jungot és engem G. Stanley Hall meghívott Amerikába, hogy ott a Clark Universityn, Worcester, Mass, amelynek elnöke volt, az intézet húsz éves alapítási ünnepe alatt, egy hétig (német nyelvű) előadásokat tartsunk. Hall joggal tiszteletben állott pszichológus s pedagógus volt, ki a psychoanalysist már évek óta bevonta tanításába, volt benne valami a “királycsinálóból”, ki szeretett tekintélyeket megtenni s letenni. James J. Putnam-mal is találkoztunk ott, a Harvard University neurológusával, ki hajlott korú létére is lelkesedett a psychoanalysisért s mindenütt nagytekintélyű személyiségével állt helyt az új tanítás kulturális értéke s szándékainak tisztasága mellett. A kitűnő férfiban, ki kényszer-neurosisos hajlandóság ellen való reakcióból túlnyomó etikusan irányzódott, csak az, az igénye zavart bennünket, hogy a psychoanalysis egy bizonyos filozófiai szisztémához kapcsolódjék s erkölcsi törekvések szolgálatában álljon. William James filozófussal való találkozásom is maradandó benyomással volt rám. Nem tudom elfelejteni a kis jelenetet, mikor egy sétánkon hirtelen megállt. Átadta kézitáskáját s kért, menjek előre, majd utánam jön, ha angina pectorisos rohamán, amit közeledni érez, túl lesz. Egy év múlva szíve meg is ölte, azóta is mindig ilyen félelmetlenséget kívántam magamnak, ha végemet látom jönni.
Akkor még csak 53 éves voltam, fiatalnak s egészségesnek éreztem magam, az új világban való rövid tartózkodás általában jót tett önérzetemnek. Európában kitagadottnak láttam magamat, itt a legjobbak mint magukfajtáját fogadtak. Mintha egy elhihetetlen éberálom vált volna valóra, mikor Worcesterben felhágtam a dobogóra, hogy felolvassam a “Fünf Vorlesungen über Psychoanalyse”-met. Tehát a psychoanalysis többé nem káprázat, értékes darab realitássá lett. Azóta, látogatásunk óta, sem vesztette el talaját Amerikában. A laikusok között roppant népszerű s a hivatalos pszichiáterek az orvosi disciplina fontos részének ismerik el. Sajnos, meg is hígították odaát. Sok visszaélés, melynek semmi köze hozzá, fedeződik ott a nevével s hiányzik az alkalom a technikában s az elméletben való gyökeres kiművelődésre. Ezenfelül Amerikában a behaviourism-mel találkozik össze, mely ártatlanságában azzal dicsekszik, hogy a pszichológus problémával egyáltalában elkészült.
Európában 1911. És 1913. között két elszakadás ment végbe a psychoasnalysistól, olyan személyektől induló, kiknek az ifjú tudományban addig tekintélyes volt a szerepük: Alfred Adlertól s C. G. Jungtól. Mindkét mozgalom elég veszedelmesnek tetszett s hamar talált, s bőven, követőkre. Erejüket azonban nem saját tartalmuknak köszönhették, hanem annak a csábításnak, hogy a révükön meg lehet szabadulni s a psychoanalysis botránkoztatónak érzett eredményeitől, anélkül, hogy ténybeli anyagát meg kellene tagadni. Junng az analitikus tényeket elvonttá, személytelenné, történelmetlenné igyekszik átmagyarázni s ezzel azt reméli, megkerülheti a gyermeki szexualistás és az Ödipus-komplexum számbavételét, valamint a gyermeki kor analízisének szükségét. Adler mintha még messzebb távolodott volna a psychoanalysistől: a szexualitás jelentőségét elvetette, a jellemnek s a neurózisnak képződését csakis az ember hatalmi törekvésére vezeti vissza, valamint konstitucionális kisebbértékűségének kompenzáció után való szükségére, amivel a psychoanalysisnak minden pszichológiai szerzeményeit szélnek ereszti. Ám amit így elvet, az, megváltozott névvel, mégis beleküzdi magát az ő zárt rendszerébe, az ő “férfiúi tiltakozása” (männlicher Protest) nem egyéb, mint a jogtalan szexualizált elnyomás. A kritika mindkét eretnekkel kegyesen bánt, én csak annyit értem el, hogy sem Adler, sem Jung nem nevezi többé tanítását psychoanalysisnak. Ma, egy évtized múltán, megállapíthatni, hogy mindkét kísérlet kár nélkül vonult el a psychoanalysis fölött.
Ha valamely társulás azon alapul, hogy részvevői egypár sarkalatos pontban egyetértenek, természetes, hogy kiválnak belőle, akik e közös talajról leléptek. Mindazonáltal gyakran az én türelmetlenségemet okolták, ha volt tanítványaim elszakadtak tőlem, vagy rám nehezedő külön végzetnek látták. Ezzel szemben legyen elég arra rámutatnom, hogy az elszakadtakkal: Junggal, Adlerral, Stekellel s néhány mással egy nagy sor személyiség áll szemben, kik, mint Abraham, Eitingon, Ferenczi, Rank, Jones, Brill, Sachs, Pfister lelkész, van Endem, Reik és mások mintegy tizenöt év óta mint hű munkatársaim, többnyire zavartalan barátságban is csüggenek rajtam. Csak legrégibb tanítványaimat neveztem itt meg, kik a psychoanalysis irodalmában már dicsőséges nevet szereztek, ha a többit nem említem, az nem kisebbítés, s éppen az ifjabbak s később jöttek közt vannak tehetségesek, kikbe nagy reménységet lehet vetni. Mondhatom talán a magam javára, hogy türelmetlen s csalhatatlansági gőgtől eltelt ember nem tudott volna ilyen nagy sereg kiváló lelket magához kötni, főképp, ha praktikus csábítás sincs több a kezében, mint nekem az enyémben.
A világháború, mely annyi szervezetet elpusztított, a mi Internationálénkkal nem bírt. A háború után 1920-ban Hága városában találkoztunk először, semleges területen. Megható volt, hogy a holland vendégszeretet mennyire gondjába fogadta a kiéhezett s elszegényedett közép-európaiakat s e feldúlt világban tudtommal az is ott történt először, hogy angolok s németek tudományos érdek körül barátságosan ültek egy asztalhoz. Sőt a háború még Németországban is, úgy mint a nyugatiakban, nevelte a psychoanalysis iránt való érdeklődést. A hadi neurózisok megfigyelése végre felnyitotta az orvosok szemét a psychoanalysisnek neurotikus zavarok körül való fontossága iránt s egypár pszichológus fogalmazásunk, aminő a “betegségből való nyereség” s “a betegségbe való menekülés”, hamar népszerű lett. Az összeomlás előtti 1918-iki budapesti utolsó kongresszusunkra a középhatalmak kormányai hivatalos képviselőket küldtek, kik megígérték, hogy hadi neurotikusok kezelésére majd psychoanalista állomásokat állítanak. Erre már nem került sor. Messzebb nyúló tervek is, mint egyik legkitűnőbb társunké dr. Freund Antalé, ki Budapesten központot akart teremteni az analista tanítás s gyógyítás számára, megszegtek a nemsokára rá elkövetkezett politikai megrendüléseken s a pótolhatatlan férfi kora halálán. Elgondolásaink egy részét később Max Eitingon valósította meg, mikor 1920-ban Berlinben psychoanalista poliklinikát teremtett. Magyarországon a rövid bolsevista uralom alatt Ferenczi, mint a psychoanalysis hivatalos képviselője, sikeresen adhatott elő az egyetemen. A háború után ellenfeleinknek azt méltóztatott kijelenteniük, hogy a tapasztalat döntő argumentumot szolgáltat az analista állítások ellen. A hadi neurózisok íme bebizonyították volna, hogy felesleges a neurotikus affektusok aetiologiájába szexuális mozzanatokat belevenni. Ám ez könnyelmű és elsietett diadal volt. Mert egyfelől senki sem analizálhatott gyökeresen végig egy hadineurózisos esetet, tehát nem tudhattak okáról semmi bizonyosat s erre a tudatlanságra nem szabad következtetést építeni. Másrészt a psychoanalysis rég levonta a narcismus s a narcisista neurózis fogalmát, melynek az a foglalata, hogy a libidó az Énen kívül eső személyobjektum helyett libidóját saját Énjére tapasztja. Vagyis míg egyébkor a psychoanalysisnak azt vetik szemére, hogy jogtalan kitágítja a szexualitás fogalmát, most, mikor a polémiában így volt kényelmes, megfeledkeztek erről a bűnéről s a szűkebb értelemben értett szexualitást rótták fel neki. A psychoanalysis története számomra, nem nézve katartikus előtörténetét, két szakaszra oszlik. Az elsőben magamban álltam s minden munkát magamnak kellett végeznem, ez így volt 1895-96-tól 1906-07-ig. a második szakaszban, mely mindmáig tart, tanítványaimnak s munkatársaimnak hozzájárulásai egyre nőttek jelentőségükben, úgy hogy nehéz betegségtől a vég közeledtére figyelmeztetve, belül nyugodtan gondolhatok rá, ha az én munkám meg is fog szakadni. Ám éppen ez ki is zárja, hogy ebben a magamról szóló előadásomban a psychoanalysisnak e második időszakában történt haladásait ugyanoly részletesen tárgyaljam, mint az elsőben történt lassanként való felépülését, amely csakis az én munkásságommal volt kitöltve. Csak azoknak az új megállapításoknak megemlítésére érzek jogot, mikben még magamnak is jelentős részem volt, tehát mindenekelőtt a narcismus, aztán az ösztönelmélet s ezeknek a pszichózisokra való alkalmazása terén történtekre.
Pótolnom kell még, hogy tapasztalat gyarapodtával az Ödipus-komplexumról mind világosabban kiderült, hogy ez a magja a neurózisnak, tetőpontja a gyermeki szexuális életnek s egyben az a csomópont, honnan minden későbbi fejlődés kiindul. Ezzel meghiúsult a várakozás, hogy az analízis a neurózisban, valami specifikus mozzanatot fedhetne fel. Meg kellett benne állapodni, hogy, mint Jungnak az ő analista korszakában oly találóan sikerült kifejeznie, a neurózisnak nincs valami külön és saját tartalma s hogy a neorótikusok zátonyra jutása ugyanazon dolgok körül történik, amelyeket a normális ember szerencsésen le tud győzni. Ez az átlátás nem volt egyben csalódás is. Igen jól egybevágott azzal a másikkal, mely szerint a psychoanalysistól megtalált mélységi pszichológia éppen magának a rendes lelki életnek pszichológiája. Ugyanúgy jártunk mint a chemikusok, a termékek qualitativ különbségei náluk is ugyanazon elemek kombinációs viszonyában történő változásokra vezetődnek vissza.
Az Ödipus-komplexum a libidót szülői személyek elképzeléséhez kötöttnek mutatja. Ám volt előbb idő, mikor nem ezek voltak az objektum. Ebből olyan állapotot lehet kiszármaztatni, mely alapvető koncepciója gyanánt állhat a libidó-elméletnek s amelyben a libidó a saját Énjét tölti el, azt magát választotta objektumának. Ezt az állapotot lehet narcismusnak nevezni, vagyis önmaguk iránt való szerelemnek. További meggondolással arra a végre lehetett jutni, hogy a narcismus egészen tulajdonképp sohasem szűnik meg, az Én egész életre az a nagy tartály marad, honnan a libidó az objektumokra ráfolyik s amelybe az objektumokról megint visszaömölhet. Vagyis narcisista libidó folyton áttevődhetik objektum-libidóvá s megfordítva. Hogy ez áttevődés mekkora fokú lehet, arra kitűnő példa az önfeláldozásig hevülhető szexuális vagy sublimált szerelembe való esés. Míg eddig az elnyomásos folyamat körül csak az elnyomott valamire figyeltünk, most már ezek az új elképzeláések az elnyomó valaminek helyes értékelését is lehetségessé tették. Előbb úgy volt, hogy az elnyomást az Énben munkáló önfenntartási ösztönök (Ichtriebe) viszik végbe, még pedig a libidinózus ösztönökön. Most, hogy az önfenntartási ösztönök is libidinózus természetűekül, narcisista libidó gyanánt ismertettek fel, az elnyomási folyamat mindenestől a libidón belül végbemenőnek mutatkozott, narcisista libidó áll benne objektum-libidóval szemben, az önfenntartás ösztöne védekezik benne az objektum-szerelem, tehát a szűkebb értelemben értett szexualitás igénye ellen is.
A pszichológia semminek szükségét nem érzi annyira, mint egy teherbíró ösztöntanét, amelyen tovább lehessen építeni. Ám semmi ilyen nem találtatik, a psychoanalysisnak magának kell tapogatózva kereskednie utána. Előbb az Énes és a libidinózus ösztönök ellentétét állította fel (amott önfenntartás és éhség, emitt szerelem). Ezt aztán a narcisista s az objektum-libidó ellentét párjával helyettesítette. Amivel nyílván nem mondta ki az utolsó szót, biológus megfontolások nem engedik meg, hogy csak egyféle ösztönt tegyünk fel.
A legutóbbi évek munkáiban (“Jenseits des Lustprinzips”, “Massenpsychologie und Ich-Analise”, “Das Ich und das Es”) szabadjára eresztettem sokáig elfojtott spekuláló hajlandóságomat s az ösztönproblémának egy új megoldását is célba vettem. Az önfenntartást s a fajfenntartást az Eros fogalma alá fogtam egybe s szembeállítottam vele a nesztelen dolgozó halál vagy destrukciós ösztönt. Az ösztön így egészen általánosan olybá vétetik, mint az élőben benne dolgozó rugalmasság, arra való igyekvés, hogy újra belekerüljön valamely helyzetbe, melyben egyszer már benne volt s amelyet valamely külső hatás megszüntetett. Az ösztönöknek e valójukban konzervatív természete világosodik meg az ismétlési ösztön jelenségeiben. Az Erosnak s a halálösztönnek össze és egymás ellen való munkálása adja ki számunkra az életnek képét.
Nem bizonyos, hogy ez a konstrukció használható gyanánt fog-e beválni. Bár az a törekvés vezette, hogy a psychoanalysisnak egypár legfontosabb elgondolását szegezze le, mégis messze túlmegy a psychoanalysison. Gyakran hallottam a lenéző kijelentést, hogy mit tartson az ember olyan tudományról, melyben a legfőbb fogalmak oly kevéssé élesek, mint a psychoanalysisban a libidóé s az ösztöné. Ám aki ezt veti szemünkre, nem jól látja a dolgokat. Világos alapfogalmak, éles meghatározások a lelki tudományokban csak annyira lehetségesek, amennyire tények területét kívánják egy intellektuális szisztéma-szerkezet keretébe foglalni. A természettudományokban – s a pszichológia is ezekhez tartozik – a legfőbb fogalmaknak ilyen világos volta fölösleges, sőt lehetetlen. A zoológia s a botanika sem kezdődött az állat s a növény fogalmának tévedhetetlen s elégséges meghatározásával, a biológia ma sem tudja az élőnek fogalmát biztos tartalommal megtölteni. Még a fizika is elmulasztotta volna egész fejlődését, ha kivárja, míg az erőről, anyagról, nehézkedésről s egyebekről való fogalmai a kívánatos világosságot s szabatosságot elérik. A természettudományi disciplinák alapvető elképzelései vagy legfőbb fogalmai eleinte határozatlanok maradnak, inkább csak arra a jelenségi területre való utalásokkal világíttatnak meg, ahonnan származnak, s csak a megfigyelési anyag haladó analízise rendjén válhatnak egyre világosabbá, tartalmasabbá, ellenmondás nélkül valóvá.
Munkásságom korábbi szakaszaiban is megpróbáltam, hogy a psychoanalista megfigyeléstől általános szempontokig jussak fel. 1911-ben egy “Formulierungen über die zwei Prinzipien des psychischen Geschehens” című kis tanulmányomban – nem mondom, hogy eredeti módon – kiemeltem az öröm s a kelletlenség principiumának a lelki életen való uralmát, s ennek az úgynevezett realitási principiumától való felváltatását. Később egy metapsychológiával is meg mertem próbálkozni. Ezt a nevet adtam egy szemlélő módnak, mely minden jelenséget a dinamika, topika s ökonómia három koordinátája szerint határoz meg s a legszélsőbb célt láttam benne, hová a pszichológia eljuthat. Kísérletem töredék maradt, egypár értekezés után (Triebe und Triebschicksale, – Verdrängung, – das Unbewusste, – Trauer und Melancholie stb.) megszakítottam s ezt nyílván jól tettem, mert ily elméleti leszögezések számára az idő még nem érkezett el. Legutolsó spekulatív munkáimban arra vállalkoztam, hogy patológus tények analista felhasználása alapján lelki szerkezetünket feltagoljam s szét is szedtem egy Énbe, egy Azba s egy Énfelettibe. (Das Ich und das Es, 1922). Az Énfeletti az Ödipus-komlexum örököse s az ember etikus követelményeinek képviselője.
Nehogy ezzel azt a benyomást keltsem, mintha munkásságom ez utolsó szakaszában hátat fordítottam volna a türelmes megfigyelésnek s teljesen átengedtem volna magam a spekulációnak. Inkább mindig szoros érintkezésben maradtam az analitikus anyaggal és sohasem hagytam abba speciális klinikus vagy technikus témák kidolgozását. Még ahol el is távolodtam a megfigyeléstől, nagyon közel sehol sem kerültem a tulajdonképpeni filozófiához. E tartózkodás sem esett nehezemre, mert nem ilyesmire születtem. A G. Th. Fechner gondolatai iránt mindig fogékony voltam s fontosabb pontokban is erre a gondolkozóra támaszkodtam. A psychoanalysisnak a Schopenhauer filozófiájával való messzemenő egyezése (Schopenhauer nemcsak affektivitás elsőségét s a szexualitás főfontosságát hirdette, de még az elnyomás mechanizmusát is ismerte) nem épült tanításával való ismeretségemen, Schopenhauert csak későn olvastam. Nietzschét, a másik filozófust, kinek sejtelmei s átlátásai néha csodálatosan egybevágnak a psychoanalysis fáradságos eredményeivel, épp ezért sokáig elkerültem, nem a prioritás miatt, ezzel nem törődtem, de hogy megőrizzem elfogulatlanságomat.
Eleinte s hosszú ideig a neurózisok voltak egyetlen tárgya az analízisnek. Senki analitikus előtt nem maradt kétséges, hogy téved az orvosi praxis, mely ezeket a affektiókat a pszichózisoktól elkeríti s at organikus idegbajokhoz csoportosítja. A neurózisok ismerete a pszichiátriába tartozik, elkerülhetetlen bevezetés a tudományba. Csak éppen, hogy a pszichózisok analista tanulmányozását az esetekben való therápikus kilátástalansága mintha kizárná. A lelki beteg általában híján van a pozitív átvitel képességének, úgy hogy az analista technika főeszköze nála használhatatlan. Ám azért hozzá is hozzá lehet férni. Még az átvitel híja sem annyira teljes, hogy egy darab úton ne lehetne vele előrehatolni, teszem ciklikus depresszióknál, könnyű paranoiás változásoknál, részletes schizophreniáknál analízissel igenis lehetett eredményt elérni. S a tudományoknak haszna van belőle, ha sok esetben a diagnózis pszicho neurózisnak vagy dementia praecoxnak feltevése közt ingadozhat, a gyógyító próbálkozás sok fontosat deríthet ki, mire abba kell hagyni. Főképp azonban azt kell számba venni, hogy a pszichózisokban sok minden s mindenki számára láthatóan kerül felszínre, amit a neurózisoknál fáradságos munkával a mélységből kell felhozni. Ezért számos analista állítás számára a pszichiátrikus klinikák szállítják a legjobb demonstrációs objektumokat. Nem is maradhatott el, hogy a analízis hamar utat ne találjon a pszichiátrikus megfigyelés tárgyaihoz. Már korán (1896-ban) egy paranoid dementia esetében hasonló aetiologus momentumokat s ugyanazon affektív komplexumok meglétét állapíthattam meg, mint a neurózisoknál Jung demenseknél titokzatos sztereotípiákat magyarázott meg a beteg élettörténetére való visszavezetéssel, Bleuler különböző pszichozisoknál olyan mechanizmusokat fedett fel, aminőket az analízis neurózisoknál kutat ki. Ezóta nem szűntek meg az analitikusoknál a pszichózisok megértése körül való fáradozásai. Kivált mióta a narcismus fogalmával dolgoztak, hol egy, hol más ponton sikerült egy pillantást vetni túl a kerítésen. Legmesszebb nyílván Abraham jutott, a melankólia felderítésével. E téren ugyan, legalább ma még, nem minden tudásunk tevődik át egyben gyógyító hatalommá is, ám elvégre a puszta elméletbeli nyereség sem csekélylendő s szívesen elvárhatunk, míg praktikus használatra fordíthatjuk. Idők végéig a pszichiáterek sem állhatnak ellen beteganyaguk bizonyítékainak. A német pszichiátriában most mintha az analista szempontokban afféle “pénétration pacifique”-ja menne végbe. Folyton fogadkozva, hogy a világért sem akarnak pszichoanalítikusok lenni, hogy nem tartoznak az “orthodox” iskolához, amelynek túlzásaival nem akarnak vele menni s kivált nem hisznek a szexuális momentum túl hatalmában: a legtöbb fiatal kutató mégis az analista tanításnak hol ezt, hol azt a darabját váltja magához s a maga módja szerint alkalmazza anyagára. Minden jel arra vall, hogy ez irányban további fejlődés előtt állunk.