E gyűjteménynek nem egy munkatársa járulékát a vállalt feladat különös és nehéz voltán való elgondolkodással vezeti be. Én még azt is hozzá tehetem, hogy az én feladatom annyival nehezebb, amennyiben olyasmiket, mint az itt követeltek már ismételten közzétettem, s a tárgy természetéből következett, hogy ez írásaimban személyes szerepemről több szó esett, mint különben szokás vagy szükségesnek tetszik.
A pszichoanalízis fejlődésének és tartalmának első leírását 1909-ben adtam, a Worcester, Mass, Clark-universityn tartott öt felolvasásban, hová az intézet alapításának húsz esztendős ünnepére hivattam volt meg csak nemrég engedtek annak a kísértésnek is, hogy egy amerikai gyűjteményhez ugyanily tartalmú dolgozattal járuljak, mert ez “A huszadik század kezdeteiről” szóló munka a pszichoanalízis jelentőségét külön fejezet megadásával jelezte.
E két tanulmány közé esik 1914-ből való “Zur Geschichte der psychoanalytischen Bewegung” írásom, melyben tulajdonképp mind a fontos benne foglaltatik, mit ehelyütt kellene közreadnom. Mivel sem magamnak ellentmondanom nem szabad sem magamat változatlan ismételni nem szeretem meg kell próbálnom valahogy új arányban elegyítenem a szubjektív és objektív előadást az életrajzi és történelmi érdekességet.
1856 május hatodikán születtem Freiberg morva városkában, mely ma Csehszlovákiához tartozik. Szüleim zsidók voltak, magam is zsidó maradtam. Apai családomról azt vélem tudni, hogy sokáig élt a Rajna vidékén, Kölnben a XIV. vagy XV. században valamelyik zsidó üldözés elől keletre menekült, s a XIX. század során Litvánián és Galicián keresztül Német-Ausztriáig vándorolt vissza. Négyesztendős kisgyerek koromban kerültem Bécsbe, s az iskolákat mind itt jártam végig. A gimnáziumban hét esztendőn át első voltam, megkülönböztettek, alig vizsgáztattak. Bár igen szűkösen éltünk, apám mégis azt kívánta, hogy pályaválasztásban csak hajlandóságomat kövessem. Az orvosi állás vagy foglalkozás iránt ez ifjú éveimben különösebb vonzódást nem éreztem, amint hogy később sem. De bizonyos tudhatnék mozgott bennem, mely azonban inkább emberi viszonylatokra vonatkozott sem mint természeti adottságokra, s a megfigyelés értéket sem ismerte még, mint a fő eszközét, amivel ki lehet elégíteni. Mindazon által Darwinnak akkor aktuálissá lett tanítása hatalmasan megragadott, mert a világ megértéséhez rendkívüli segítséget ígért s emlékszem, hogy Goethének “A természet”-ről szóló szép írása, mit egy népszerű előadáson hallottam felolvasni, kevéssel az érettségi előtt eldöntötte bennem, hogy medikára iratkozzam.
Az egyetemen, hová 1873-ban vonultam be, elsőbb is néhány csalódás ért. Azt tették fel rólam, hogy kisebbrendűnek s nemzeten kívülállónak érezzem magam, mivel zsidó vagyok. Az elsőt határozottan megtagadtam. Egyáltalában nem értettem meg, származásomat, vagy mint akkor kezdték mondogatni fajtámat szégyellenem. A nemzettel való közösségről, melyet megtagadtak tőlem, különösebb sajnálkozás nélkül mondtam le. Azt tartottam, hogy ilyen besorozás nélkül is majd csak akad helyecske az emberiségen belül egy szorgalmas munkatárs számára. Későbbre fontosabb következésekkel jártak számomra ez egyetemi első benyomások, mert így korán betanultam a sorsba, hogy ellenzéken álljak s a “kompakt többségtől” kiátkozottan. Jó iskola volt az ítélet függetlenségéhez.
Ezen felül az egyetemi években azt is kellett tapasztalnom, hogy tehetségeim sajátossága és szűkössége több tudományos ágban, melyre ifjú túlbuzgósággal vetettem magam, elállta előlem a sikert. Megismertem így a Mephisto intelmének igazságát:
Hiába kalandozni a tudományokban,
Kiki csak azt tanulja, amit meg tud tanulni.
Az Ernst Brücke Physiologus laboratóriumában találtam végre nyugságot s teljes kielégülést s megtaláltam a személyeket is, kiket tisztelhessek s mintának vehessek.
Brücke az idegrendszer szövettanából írt elém egy feladatot, melyet megelégedésére tudtam megoldani és önállóan tovább vinni. Az intézetben 1876-tól kis megszakításokkal 1882-ig dolgoztam, s a legközelebbi asszisztensi helyre általában engem tartottak jelöltnek. A tulajdonképpeni orvosi szakmát az egy pszichiátrián kívül, nem vonzottak. Az orvosi tanulmányokat elég hanyagul folytattam, amint hogy csak 1881-ben, tehát eléggé elkésve promobeáltak az összes orvosi tudományok doktorává.
A fordulat 1882-ben következett el, mikor mindenek felett tisztelt mesterem megkorrigálta apám nagylelkű könnyelműségét, amennyiben rossz anyagi helyzetem miatt igen lelkemre kötötte, hogy hagyjam el az elméleti pályát. Követtem tanácsát, kiváltam a pszichológiai laboratóriumból s mint gyakornok léptem az Allgemeines Kranken Hausba. Itt egy idő múlva másodorvossá léptettek elő (belgyógyászaton), s több osztályon szolgáltam, egy félévnél tovább Meynertnál, kinek munkássága s személye már mint deákot is megkapott.
Bizonyos értelemben mégis hű maradtam első munkásságom irányához. Brücke egyik legalacsonyabb rendű hal (Ammocoetes Petromyzon) hátgerincét tette elém vizsgálatra, most pedig az ember központi idegrendszeréhez mentem át, melynek bonyolult szálazására nem egyidejű velőhüvely képződést illető Flechsig-féle leletek épp akkor vetettek világosságot. S hogy elejével pusztán csak is a medulla oblongátát választottam tárgyamnak, az is kezdeteimnek volt tovább folytatása. Erős ellentétben első egyetemi tanulmányaim kapkodó természetével, most mind erősebb hajlandóságom fejlett arra, hogy munkámat kizáróan és koncentráltan egy tárgyra vagy egy problémára vessem. E hajlandóság megmaradt bennem s később egyoldalúságot vetettek emiatt szememre.
Most aztán épp oly szorgalmas munkás lettem az agy anatómiai intézetben, mint előbb a pszichológusban. Oblongátabeli szálmenetekről s magszármazásokról szóló kis dolgozatok keletkeztek e kórházi esztendőben, s teszem Edinger előtt nem maradtak ismeretlenek. Egy nap Meynert, ki laboratóriumát megnyitotta előttem, már mikor nem is szolgáltam nála, azt ajánlotta, forduljak végképp az agybonctanhoz, ő megígéri, hogy átengedi nekem felolvasásait, mert már öregnek érzi magát az új metódusokra. Megijedtem a feladat nagyságától s nem fogadtam el, valahogy tán már akkor megérezhettem, hogy a geniális ember éppen nem jóakaróm.
Az agybonctan nyilván nem volt élelmesebb vállalkozás pszichológiánál. De az anyagiaknak is eleget tettem, mert elkezdtem tanulni az idegbetegségeket. Ezt a külön szakmát Bécsben akkor kevéssé űzték, anyaga a különböző belgyógyászati osztályokon volt szétszórva, nem akadt jó alkalom, hogy kiképezzék magukat benne, s az embernek magának kellett a maga mesterének lenni. Nothnagel, kit az agy lokalizációról szóló könyve alapján röviddel azelőtt hívtak meg, szintén nem tette előbbre a neuropatológiát a belgyógyászat egyéb részterületeinél. De messziről fénylett a Charcot nagy neve – így állapodtam meg tervben, hogy itthon megszerzem az idegbetegségekből a docenturát, aztán további kiképzésre kimegyek Párizsba. Másod orvori szolgálatom ekkor következő esztendeje során több kazuisztikus megfigyelést tettem közzé az idegrendszer szervi betegségeiről. Lassanként otthonos lettem e területen, olyan pontosan lokalizálni tudtak oblongátán egy-egy fészkét, hogy a patológus anatómusnak nem volt mit hozzátennie, én voltam Bécsben az első ki egy esetet polyneuritis acuta diagnózissal küldtem boncolásra. Az autopsia megerősítette diagnózisaimat, s hírük hozzám csődítette az amerikai orvosokat, kiknek számára afféle pitgin-english nyelven olvastam fel osztályom betegei felöl. A neurosisokhoz egyáltalán nem értettem. Mikor egyszer hallgatóimnak egy fixírozott főfájásos neurotikust mint krónikus circumskriptmeningitis esetet mutattam be, jogos bírálattal fellázadtak ellenem s ott hagytak, s ezzel vége szakadt idő előtt való tanító munkásságomnak. Mentségemre legyen mondva, hogy Bécsi nagyobb tekintélyek is a neurastheniát mint agytumort szokták volt diagnosztizálni.
1885 tavaszán megkaptam neuropathológiából a docenturát, histologus és klinikai munkáim alapján. Nemsokára, s Brücke meleg ajánlatára, nagyobb utazási ösztöndíjat kaptam. Így utaztam ősszel Párizsba.
Gyakornoknak léptem be a Salptriérebe, de mint egy a sok idegen együtt igyekvő közül nem tűntem fel túlságosan. Ám egy nap meghallottam, ahogy Charcot panaszkodott, hogy felolvasásainak német fordítója a háború óta nem hallat magáról. Szeretné, ha valaki vállalná “Újabb Felolvasásainak” német fordítását. Levélben ajánlkoztam, emlékszem, hogy levelemben olyasmit írtam, hogy a francia nyelv körül csak “aphasie motrice”-ban szenvedek, nem pedig “aphasie sensoriele”-ben. Charcot elfogadott, bevont magánkörébe s ettől fogva teljes részem volt mindenben, mi klinikáján végbement.
Mialatt most ezeket írom, egyre érkeznek hozzám Franciaországból tanulmányok s újságcikkek, mik mind azt tanúsítják, hogy ott helyesen húzódzkodnak a pszichoanalízis elfogadásától s csupa hamis állítással vannak tele a francia iskolához való viszonyomról. Teszem azt olvasom, hogy párizsi tartózkodásomat a P. Janet tanításaival való megismerkedésre használtam fel, aztán zsákmányommal tovább álltam. Külön kiemelem hát, hogy a Janet nevet, mialatt a Salpétriéren voltam, egyáltalán nem hallottam említeni.
Mind abból, mit Charcotnál láttam, legnagyobb benyomást a hysteria felől való utolsó vizsgálatai tettek rám, melyek részben még szemem előtt mentek végbe. Így a hysterikus phänomenek valóságos és törvényszerű voltának bebizonyítása, – Introite, et hic dii sunt – a hysteriának férfiaknál való gyakori előfordulása, hysterikus bénulásoknak s kontrakturáknak hipnotikus suggestió útján való előidézése, s az, az eredmény, hogy e mesterséges előidézések legapróbb részletekig olyan természetet mutatnak, mint a spontán, gyakran trauma okozta esetek. Charcot némely demonstrációi bennem, mint többi vendégeiben is, eleinte idegenkedést kelltettek, s ellentmondásra való hajlást, mit valamely uralkodó elméletre hivatkozva igyekeztünk megtámogatni. Ilyes meggondolásokat mindig barátságosan és türelmesen, de igen határozottan intézett el, egy ilyen alkalommal hallottam tőle a szót: Canempéche pas d’exister, – s ez feledhetetlenül belém vésődött.
Tudvalevő, hogy nem minden maradt úgy meg, ahogy Charcot akkor tanította. Egy s más megingott, s volt ami nyilvánvalóan nem állta meg az idő próbáját. De elég maradt is meg belőle, de mindenkorra beletartozik a tudományba. Mielőtt Párizst elhagytam, egy munkatervet beszéltünk meg a mesterrel, melyben a hysterikus bénulások lettek volna összehasonlítva az organikusokkal. Azt a tételt akartam végig bizonyítani, hogy a hysteriánál egyes testrészek bénulásai s érzéstelenségei úgy határolódnak el, mint ahogy az ember közönséges (nem anatómiai) elgondolásának felel meg. A mester ráállt, de könnyű meglátni, hogy alapjában nem különösen hajlott a neurózis pszichológiájában való mélyebb beereszkedésre. Mégis csak patológus anatómia felől indult útnak.
Mielőtt Bécsbe visszatértem, egy pár hetet Berlinben töltöttem, hogy a gyermekkori általános megbetegedések felől szerezzek némi tájékozódást. Kassowitz, ki Bécsben egy nyilvános gyermekkórházat vezetett, megígérte, hogy külön gyermek idegosztályt állít számomra. Berlinben Ad. Baginsky barátságosan fogadott s kezemre járt. A Kassowitz intézetből a következő években több nagyobb dolgozatot adtam ki a gyermekek egyoldalú s kétoldalú agybénulásáról. Ennek rendjén később 1897-ben Nothnagel rám is bízta az anyag feldolgozását az ő nagy “Handbuch der algemeninen und speziellen Theraphie” munkája számára. 1886 őszén Bécsben orvosnak telepedtem le, s elvettem a leányt, ki már négy évnél régebben várt rám egy messzi városban. Itt visszanyúlva elmondhatom, hogy menyasszonyom volt oka, ha már nem azokban a fiatal éveimben lettem híres ember. Mellékes, de erős érdeklődés 1884-ben rávett, hogy meghozhassam Mercktől az akkor kevéssé ismert kokain alkaloidot, s tanulmányozzam pszichológiai hatásait. E munka közben nyílt alkalmam kiutazni jegyesemhez s újra találkozni vele, miután két évig éltünk egymástól távol. Hamar befejeztem a kokainról való vizsgálataimat, de közleményembe bevettem a jóslatot, hogy nemsokára bizonyára hallani majd a szernek további alkalmazásairól. Egy barátomnak, Königstein L. szemorvosnak pedig lelkére kötöttem, próbálná ki, mennyire lehetne a kokain érzéstelenítő tulajdonságait beteg szemnél értékesíteni. Mikor szabadságomról visszatértem, azt találtam, hogy nem ő hanem egy másik barátom Karl Koller (most New Yorkban él), kinek szintén beszéltem a kokainról végezte állati szemen a döntő kísérleteket s a heidelbergi szemészeti kongresszuson mutatta be. Koller tehát joggal szerepel a kokainnal való helyi érzéstelenítés felfedezője gyanánt, amely a kisebb Chirurgiában annyira fontossá lett, én akkori mulasztásomat mennyasszonyomnak nem róttam fel. Egyszóval 1886-ban mint idegorvos telepedtem le Bécsben. Kötelességem volt, hogy a “Gesellschaft der Arzte”-ben jelentést tegyek arról, mit Charcotnál láttam és tanultam. Igen rosszul fogadtak, hangadó személyiségek, mint az elnök, Bamberger internista kijelentették, hogy amit elmondok hihetetlen. Meynert felszólított, hogy keressek hát Bécsben is olyan eseteket, mint amiket elmondtam, s mutassam be a társaságnak. Ezen rajta is voltam, ám a főorvosok kiknek osztályán ilyen esetet találtam, nem hagyták megfigyelnem vagy feldolgoznom. Egyikük, régi Chirurgus, egyenesen felkiáltott: “De kolléga úr, hogy beszélhet ily badarságot?! Hysteron (sicc!) úgy-e uterust jelent? Hát hogy lehet akkor férfi ember hysterikus!” hiába magyaráztam, hogy nekem csak a betegségi eset kell, nem kívánom, hogy elfogadják diagnózisomat. Végre kórházon kívül kutattam fel egy klasszikus hysteriás hemianästhesiá, az embert bemutattam a “Gesellschaft der Aerzte”-ban. Ezúttal megtapsoltak, de tovább nem érdeklődtek irántam. A nagy tekintélyek nyilvánvalóan nem akartak tudni újságaimról, a férfi hysteriával, s hysterikus bénulások szuggesztív előidézésével ellenzékbe szorultam. Mikor kevésre rá még az agy anatómikus laboratóriumot is elzárták előlem, s szemesztereken át nem volt helyiségem, hol felolvasásomat megtarthattam volna, visszavonultam az akadémiai élettől. A Gesellschaft der Aerzt-ében egy emberöltő óta nem voltam. Ha idegbetegek kezeléséből akar az ember megélni, valamit tennie is kell értük. Az én terápiás arzenálomban csak két fegyver volt: elektroterápia és hipnózis, mert egyszeri konzultáció után hidegvíz intézetbe küldeni a beteget nem nagyon kiadós. Az elektroterápiában W. Erb könyvére bíztam magam, mely minden idegbetegség tünetének kezelése számára részletes utasítássokkal szolgál. Sajnos, hamar ki kellett tapasztalnom, hogy az utasításokat hiába követem, hogy amit egzakt megfigyelés leszűrődésének hittem, csak fantasztikus konstrukció volt. Azaz átlátás, hogy a német ideggyógyászat egyik első neve munkájának nincs több köze a realitáshoz, mint akár valamely egyiptomi álmoskönyvnek, mit ponyván árulnak: ez az átlátás rosszul esett, de jó volt, hogy még egy darabját le segítse bontanom a naiv tekintély hitnek, melytől még nem voltam egészen ment. Sutba dobtam hát az elektromos készüléket, még mielőtt Mőbius kimondta a megváltó szót, hogy idegbetegségnél, ha egyáltalában van sikere az elektromos kezelésnek, az csak az orvos szuggessziójának következése lehet.
A hipnózissal már jobban állt a dolog. Még diákkoromban ott voltam egyszer Hansen “magnetiseur” egy nyilvános előadásán, s láttam, hogy egyik kísérleti személye holt halvány lett, mikor katalepsziás merevségbe esett, s egész állapota alatt ilyen maradt. Ez biztosra vétette velem, hogy a hipnotikus jelenségek valódiak. E felfogásnak Heidenhain személyében tudományos képviselője akadt, ám ez a pszichiátria professzorait nem zavarta abban, hogy a hipnózist még sokáig szédelgésnek s még hozzá veszedelmesnek jelentsék ki s a hipnotizőrőket lenézzék. Én Párizsban magam szemével láttam, hogy a hipnózist meggondolás nélkül használják fel arra, hogy a betegnél tüneteket akár előidézzenek, akár eloszlassanak. Annak is híre jött, hogy Nancyban egész iskola keletkezett, mely a szuggessziót hipnózissal vagy anélkül sűrűn s nagy sikerrel fordítja terápiás célokra. Így magától adódott, hogy orvosi gyakorlatom első esztendeiben, nem szólva véletlen s nem rendszeres pszichoterápiás metódusokról, a hipnózisos szuggesszió lett fő eszközön.
Ez voltaképp lemondás volt az organikus idegbetegségek kezeléséről, de ez nem volt nagy baj. Mert egyfelől ez állapotok terápiája egyáltalán nem tetszett kilátásosnak, másfelől egy városi magánorvos prakszisában az ilyen betegek számba se jöttek a teméntelen ideges emberhez képest, kik azzal is megsokszorosodnak, hogy megváltatlan szaladgálnak orvostól orvoshoz. Ezzel a levonással maga a hipnózissal való dolgozás egyenesen csábító volt. Az ember először érezte, hogy túl van a tehetetlenségen, s csudatékonyság hírében állni sem esett rosszul. Hogy az eljárásnak mik a fogyatkozásai, arra később jöttem rá. Egyenlőre csak két pontban lehetett panaszom. Elsőbb is, hogy minden beteget sikerült hipnotizálnom, aztán meg: hogy az ember nem ura annak, hogy beteget olyan mély hipnózisba ejtse, amilyenbe szeretné. Hogy a hipnózisos technikában tökéletesítsem magam, 1889 nyarán Nancyba utaztam s egy pár hetet ott töltöttem. Ott láttam a megható öreg Liébault-t, ahogy munkásasszonyait és gyerekeit gyógyítgatta, tanúja voltam a Bernhein csodálatos kísérleteinek, miket kórházi betegein végzett, s mély benyomásom támadt arról, hogy lehetséges-e igen hatalmas lelki folyamatot, melyek az ember tudata elől mégis el vannak takarva. Tanulság kedvéért rávettem egyik nő betegemet, hogy Nancyba utánam jöjjön. Előkelő és geniális természetű hysterika volt kit rám bíztak mert már nem tudtak vele mihez fogni. Én hipnotikus befolyással emberhez méltó életet tettem számára lehetségessé, s állapota nyomorúságából újra meg újra ki tudtam emelni hogy egy idő múlva mindig vissza esett, azt akkori tudatlanságomban annak tudtam be, hogy hipnózisa sosem érte el az amnéziás somnambulismus fokát. Ekkor Bernheim próbálkozott meg vele többször is, de ő sem jutott vele messzebb. Becsületesen bevallotta, hogy szuggesszióval való nagy gyógyító sikereit csak kórházi prakszisában éri el, magánbetegeinél nem. Sok megtermékenyítő beszélgetésem volt vele, s vállaltam, hogy a szuggeszióról és annak gyógyító hatásáról szóló két munkáját lefordítom németre.
1886 és 1891 között nem sokat dolgoztam tudományosan s alig tettem valamit közzé. Bele kellett találnom magam új hivatásomba s biztosítanom kellett a magam s gyorsan gyarapodó családom anyagi egzisztenciáját. 1891-ben jelent meg a gyermekek agybénulásáról szóló első munkám, melyet barátommal és asszisztensemmel Dr. Oskar Rieval együtt írtunk meg. Ugyanezen esztendőben munkatársnak hívtak egy orvostudományi kéziszótárhoz s ekképp jutottam az aphasia tárgyalásához, melynek tudományán akkor a Wernicke-Lichthei tisztára lokalozatórius felfogása uralkodott. Így született “Zur auffassung der Aphasie” című kritika spekulatív könyvecském. Most azonban ajánlatos sorra vennem, mint történt, hogy megint a tudományos kutatás lett életem fő érdeklődése.