Ki kell egészítenem, amiket fentebb előadtam, s megmondhatom, hogy a hipnotikus szuggesszió mellett már kezdettől fogva még egyféleképp éltem a hipnózissal. Kitudtam vele a betegből szimptómájának keletkezése történetét, melyről ébren semmit sem tudott elmondani vagy csak töredékeset. Ez az eljárás nemcsak hatásosabbnak tetszett, mint a puszta szuggessziós parancs vagy tilalom, de az orvos kíváncsiságát is kielégítette, kire végre is rátartozott, hogy tudjon valamit a jelenség származásáról, amelyet egyhangú szuggessziós eljárásával eloszlatni igyekezett.
E másik eljáráshoz pedig a következő úton jutottam: Még a Brücke laboratóriumában megismerkedtem Dr. Josef Breuerral, Bécs egyik legtekintélyesebb háziorvosával, kinek azonban volt tudományos múltja is mert több maradandó munkát írt a lélegzés pszichológiájáról s az egyensúlyi szervről. Felsőséges intelligencia volt, tizennégy évvel idősebb, mint én, összeköttetésünk hamar meghitté lett, barátom volt és nehéz helyzetekben segítségem. Megszoktuk, hogy tudományos érdeklődéseinket megosszuk egymással. Amiből persze nekem volt nagyobb hasznom. A pszichoanalízis fejlődése én nekem később barátságába került. Nagy ár volt, nem is fizettem könnyen, de el sem lehetett kerülni.
Breuer, mielőtt Párizsba mentem, közölt velem egy hysteriás esetet, melyet 1880-ban és 1882-ben egészen különös módon kezelt volt, miközben mély betekintést szerezhetett a hysteriás tünetek okozásába s jelentőségébe. Vagyis olyan időkben, mikor a Janet munkái még a jövőbe tartoztak. Többször felolvasott nekem részeket a kórtörténetből, amelyekből az volt benyomásom, hogy itt több történt a neurózis megértésére, mint valaha is elébb. Feltettem magamban, hogy Charcotnak, mihelyt Párizsba kerülök, tudtára adom a leleteket, s ezt meg is tettem aztán. Ám a mester első utalgatásaim iránt nem mutatott érdeklődést, úgy hogy nem tértem többé a dologra vissza s magamban is elejtettem.
Bécsbe visszatérve megint a Breuer megfigyelése felé fordultam s kértem mondjon el belőle többet. A beteg egy ritka műveltségű s tehetségű fiatal leány volt, ki gyengéden szeretett édesapja ápolása közben betegedett meg. Mikor Breuer átvette, kontrakturás bénulások, gátoltságok s lelki zavarodottságok tarka képet mutatta. Egy véletlen megfigyelés rendjén az orvos rájött, hogy a beteget tudatának e zavaraitól meg lehet szabadítani, ha ráveszik, hogy szavakban fejezze ki az affektusos fantáziát, mely éppen úrrá lett rajta. E tapasztalatból Breuer új kezelőmetódust szűrt le. Betegét mély hipnózisba ejtette, s így meséltette el vele mindig, ami lelkét nyomja. Mikor a depressziós zavarok rohamai ily módon le voltak küzdve, Breuer ugyanezt az eljárást alkalmazta a beteg gátoltságainak s testi zavarainak eloszlatására. Éber állapotban a lány épp oly kevéssé tudta megmondani, mint bármily más beteg, hogy tünetei mint keletkeztek, s ezek közt s életének valami benyomása közt semmi kapcsolatot nem talált. Hipnózisban ellenben menten megtalálta a keresett összefüggést. Kitűnt, hogy valamennyi tünete beteg apja ápolása rendjén szerzett s benyomásokkal teljes élményekig nyúlik vissza, tehát van értelme s megfelel ez affektusos helyzetek egy-egy maradékának vagy emlékének. Többnyire úgy származtak, hogy a lánynak apja betegágyánál egy-egy gondolatát vagy szándékát el kellett nyomnia, ennek helyébe, ennek képviseletében jelent meg később a tünet. És pedig majd mindig nem mint egyetlen ilyen “traumás” jelenet lecsapódása, hanem mint számos hasonló helyzet összegződésének eredménye. Ha már most a beteg hipnózis közben egy-egy ilyen helyzetre hallucinációsan visszaemlékezett s az akkor elnyomott lelki folyamatot utólag, az affektus, az indulat szabad kifejtésével egészen végigvitte, akkor a szimptómát, tünetet, mintha eltörülték volna, s többé nem is mutatkozott. Ezzel az eljárással sikerült Breuernak, hosszan s fáradságosan, betegét minden tüneteitől megszabadítani.
A beteg felépült, egészséges is maradt, sőt nem csekély erőfeszítésekre is képes lett. De hogy a hipnózisos kezelés mint végződött, az homályban maradt, melyet Breuer előttem sohasem oszlatott el s azt sem tudtam megérteni, hogy e hitem szerint mérhetetlenül becses átlátását mért tartotta oly sokáig titokban, ahelyett, hogy a tudományt sietett volna vele gazdagítani. A legközelebbi kérdés azonban az volt, hogy lehet-e már most általánosítani, amire Breuer egy ilyen betegségi esetnél akadt rá. Az összefüggések, amikre ő rátalált, előttem annyira alapvető természetűnek tetszettek, hogy nem tudtam elhinni, hogy hiányozhatnának bármely hisztériás esetnél, ha egyszer egyben kimutathatóak voltak. De hát erről csak a tapasztalat dönthetett. A Breuer-féle kutatást alkalmazgattam ezért a magam betegein is, s kivált miután 1889-ben Bernheimnál tett látogatásom megmutatta, hogy a hipnotikus szuggessziónak milyen szűkek a hatóhatárai, végre már egyebet sem tettem. Mikor így több esztendőn keresztül mindig csak megerősítéseket találtam, kivétel nélkül minden hisztériás esetben, mely ilyen kezelés számára hozzáférhető volt, s tetemes anyag megfigyelésem volt, mely mind egyezett a Breueréval, azt ajánlottam, tegyük közzé a dolgot együtt, amitől eleinte hevesen húzódott. De végre engedett, kivált mikor közben Janet munkái az ő eredményeinek egy részér, és pedig a hisztériás tünetek életbeli benyomásokra való visszavezetését és hipnotikus újra előállításuk által történő eloszlatásukat in statu nascendi elvették előle. 1893-ban egy előzetes közlést jelentettünk meg: “Ueber den psychischen Mechanismus hysterischer Phänomene”. 1895-ben következett aztán könyvünk: “Studien über Hysterie”.
Ha eddigi előadásom az olvasóban azt a várakozást keltette, hogy minden, ami a könyv materiális tartalmában lényeges, Breuernek szellemi tulajdona: akkor ez éppen az amit én mindig vallottam s ami mellett most is tanúságot akarok tenni. Az elméleten, mellyel a könyv megpróbálkozik, ma már el nem választható mértékben én is vele dolgoztam. Ez azonban szerény, nem sokkal megy túl a megfigyelések egyenes szóba foglalásán. Nem akar végére járni a hisztéria természetének, csak tüneteinek keletkezésére akar rávilágítani. Amellett aláhúzza az indulati élet jelentőségét, a nem tudatos és tudatos (jobban mondva: tudatosságra képes) lelki történések közt való különbség fontosságát, egy dinamikus tényezőt visz bele a dolgokba, amennyiben a tünetet abból keletkezteti, hogy valamely affektus megakadt és mintegy felduzzadt, de bevezet egy ökonomikus tényezőt is, mert ugyanígy a tünetet olybá is veszi, hogy egy különben egyebütt használatos energia mennyiség tevődött át bele (conversio). Eljárásunkat Breuer katartikusnak nevezte, therapeutikus céljául az volt megadva, hogy a tünet fenntartásában veszteglő affektus mennyiség, mely hamis pályára terelődött s ott mintegy megrekedt, visszatereltessék rendes útjára, hol aztán le is folyhat (lereagálás). A katartikus eljárás gyakorlati sikere kitűnő volt. Fogyatkozásai, melyek később tűntek ki, azok voltak, mint minden hipnotikus kezelésé. Még ma is van nem egy psychotherapikus, ki ennél a breueri megállapítású katarzisnál állt meg s tele van dicséretével. A világháború alatt a német hadsereg hadineurozosainak kezelésénél mint rövidített gyógyító eljárás E. Simmel kezében újra bevált. A katarzis elméletében szexualitásról nem sok szó esik. A kóresetekben, melyekkel a “Studien” könyvhöz hozzá járultam, a nemi életből vett mozzanatoknak is van bizonyos szerepük, de sehogy másképp nem értékeltetnek, mint egyéb affektusos izgalmak. Később híressé lett első betegéről azt beszéli Breuer, hogy szexualitása csodálatosan fejletlen volt. A “Studien über Hysterie”-ből nem könnyen lehetett volna kitalálni, minő jelentősége van a szexualitásnak a neurosisok aetiologiájára.
Ami most következik a pszichoanalízis fejlődésében, a katarzisból a tulajdonképpeni pszichoanalízisba való átmenetet, már annyiszor s olyan részletesen megírtam, hogy nehéz lesz itt valami újat mondanom róla. Az esemény, mellyel megkezdődött, Breuernak munkaközösségünkből való visszalépése, úgy hogy örökségét magamnak kellett vállalnom. Már elejével voltak közöttünk nézeteltérések, de ezeken még nem különböztünk össze. Abban a kérdésben, hogy egy lelki lefolyás mikor pathogén, vagyis mikor nincs rendes megoldása, Breuer úgyszólván pszichológus elmélethez hajlott, azt tartotta, hogy olyan folyamatok, melyek rendkívüli – hypnoid – lélek állapotban keletkeztek, kiesnek a rendes sors alól. Amivel új kérdés vetődött fel: az, hogy hát efféle hypnoidák honnan származnak? Én inkább erők játékát tettem fel, olyan szándékok és igyekvések hatását, aminőket a rendes életben is meg lehet figyelni. Így állt szemben “hypnoidhysteria” “elhárító neurosissal”. Ám ilyes és hasonló ellentétek Breuert nem fordították volna el az ügytől, ha egyéb momentumok nem járulnak hozzá. Egyik nyilván az volt, hogy mint belgyógyász és háziorvos igen elfoglalt volt s nem vethette, mint én, minden erejét a katartikus munkára. Az is hatott rá, ahogy könyvünket Bécsben s kint a birodalomban fogadták. Önbizalma s ellenálló képessége nem áll egy fokon egyéb lelki berendezésével. Mikor például Strümpell a “Studien”-t keményen leszólta, én ez értetlen bírálaton csak nevettem, de Breuert bántotta s elvette bátorságát. Legfőképp azonban mégis csak az vette rá elhatározására, hogy az én további munkáim olyan irányba terelődtek, mellyel hiába próbált megbarátkozni.
Az elmélet, melyet a “Studien”-ben felépíteni igyekeztünk, még meglehetős fogyatékos volt, különösen az aetiologia problémáját, azt a kérdést, hogy a pathogen folyamat mely talajon keletkezik, alig érintettük. Már most gyorsan szaporodó tapasztalat azt fedte fel előttem, hogy a neurosis jelenségei mögött nem akármicsoda indulatizgalmak dolgoznak, hanem rendszerint szexuális természetűek vagy aktuális nemi konfliktusok vagy régebbi bemi élmények utóhatásai. Én erre az eredményre nem voltam elkészülve, várakozásomnak semmi része nem volt benne, teljesen gyanútlanul fogtam hozzá neurotikusok megvizsgálásához. Mikor 1914-ben megírtam a “Geschichte der psychoanalytiscben Bewegung”-ot, felbukkant emlékemben Breuernak, Charcotnak nem egy mondása, amiből már idejében rájuthattam volna ez átlátására. Ám akkor nem értettem, hogy e tekintélyek mire gondolnak, többet mondtak nekem, mint amennyit maguk is tudtak s mint amennyiért helyt állni készek lettek volna. Amit őtőlük halottam, szunnyadt bennem, míg katartikus vizsgálódásaim alkalmával mint eredetinek tetsző megismerés ki nem tört. Azt sem tudtam még akkor, hogy a hysteriának szexualitásra való visszavezetésével az orvos tudomány legrégibb idejébe nyúltam vissza s Plátóba kapcsolódom bele. Ezt csak később ismertem meg Havelock Ellisnek egy tanulmányából.
Meglepő leletem hatása alatt nagy következtetésű lépésre szántam magam. Túlmentem a hysterián, s az úgynevezett neurastheniások nemi életét kezdtem vizsgálgatni, kik rendelésemnél sokan megfordultak. Ez a kísérlet ugyan mint orvosnak kedveltségembe került, de meggyőződéseket keltett benne, melyek ma, majd harminc év után sem gyengültek meg. Sok hazugságot s titkolózást kellett leküzdeni, de ha sikerült, akkor az ember rájött, hogy mindezeknél a betegeknél történt valami súlyos visszaélés a nemi funkció körül. Igaz, hogy egyfelől a visszaélések is gyakoriak, másfelől maga a neurasthenia is, így hát gyakori egybeesésük nem volna elegendő bizonyíték. De volt egyéb is, mint ez a nyers tény. Élesebb megfigyelés rávitt, hogy a neurasthenia nevével jelölt betegségi képek tarka összevisszaságából két alapjában különböző típust ragadjak ki, melyek különböző elvegyülésben fordulhatnak elő, de tiszta kinyomatban voltak megfigyelhetők. Az egyik típusnál a szorongási roham volt a magja a betegségnek, minden egyenértékeivel, csökevény formáival s krónikus helyettesítő tüneteivel: ezt ezért neveztem el szorongásos neurosisnak. A másik típusra korlátoztam a neurathenia elnevezést. Így aztán könnyű volt megállapítani, hogy úgy ennek mint amannak a típusnak a nemi élet más meg más rendellenessége felel meg mint aetologus mozgató (coitus interruptus, frustran izgalom, szexuális tartózkodás emitt, telhetetlen masturbatió, halmozott pollutiók amott). Egypár különösen tanulságos esetben, hol a kórkép meglepő fordulattal ment át egyik típusból a másikba, ki lehetett mutatni, hogy a nemi életrendnek megfelelő változása volt az alján. Ha a visszaélést megszüntették s rendes nemi működés váltotta fel, menten megvolt jutalma az állapot javulásában.
Így jutottam rá, hogy a neurosisokat egészen általánosan a nemi funkció zavarai gyanánt ismerjem fel, még pedig az úgynevezett aktuális neurosisokat pedig mint pszichikus kifejeződésüket. Orvosi lelkiismeretemet e megállapítás kielégítette. Azt reméltem, hézagot sikerült a medikában kitöltenem, mely egy élettanilag oly fontos működésnél addig semmi egyéb károsodásról nem akart tudni, mint vagy infektió vagy durva anatomikus sérülés útján valóról. Az orvosi felfogásnak még az is mellette szólt, hogy hiszen a nemiség nem tisztára lelki dolog. Van testi oldala is, külön chemismusát lehet feltenni, s a nemi gerjedelmet bizonyos, bár ma még ismeretlen anyagok jelenlétéből levezetni. Annak is meg kellett okának lenni, hogy az igazi spontán neurosisok semmi egyéb betegségi csoporttal sem mutatnak annyi hasonlóságot, mint az intoxicatiós és abstinentiás jelenségekkel, mik bizonyos toxikusan ható anyagok megadása vagy híja nyomán keletkeznek, avagy még az M. Basedowii-val, melynek a pajzsmirigy váladékától való függése ismeretes.
Később nem volt már többé alkalmam, hogy az aktuálneurosisok vizsgálatára visszatérjek. Munkásságomnak e darabját mások sem vitték tovább. Ha ma visszatekintek akkori eredményeimre, egy alkalmasint sokkal bonyolultabb tényállás első nyers sematizálásának tetszenek előttem. De ma is még úgy látom, hogy helyesek. Később szívesen psychoanalista examen alá vontam volna tisztára juvenilis neurastheniás eseteket, – sajnos, nem került rá sor. Hogy félreértéseknek elejét vegyem, aláhúzom, mennyire távol áll tőlem letagadni, hogy neurastheniánál megvannak a psychikus konfliktusok s a neurotikus komplexusok. Csak annyit állítok, hogy ilyen betegeknél a symptomákat sem pszichikusan determinálni, sem analitikusan eloszlatni nem lehet, hanem olybá kell ezekez venni, mint a megzavart nemi chemismus egyenes toxikus következéseit.
Mikor a “Studien”-t követő években a nemiségnek a neurosisok körül való betegségokozó szerepéről a megismerésekhez jutottam, egypár felolvasását tartottam róluk orvosi egyesületekben, de csak hitetlenségre s ellentmondásra találtam. Breuer még egy párszor megpróbálta, hogy személyes tekintélyének nagy nyomatékát javamra vesse serpenyőbe, de semmit nem ért el vele, a könnyű volt látni, hogy a nemiségnek kórokozó gyanánt való elismerése az ő hajlandóságaival is ellenkezik. Az ő első női betegségére való utalással ugyan megverhetett vagy megtéveszthetett volna, miután annál, így állították, nemi mozzanatoknak egyáltalában nem volt szerepük. Ám ezt sohasem tette, sokáig nem értettem miért, míg aztán megtanultam, hogy az esetet helyesen magyarázzam, a Breuer egypár régebbi megjegyzése alapján kezdésének végső kifejlését is el tudjam magamban gondolni. Úgy gondolom, hogy mikor a katartikus munka befejezettnek tetszett, a leánynál hirtelen az “átviteles szerelem” állapota állt elő, melyet Breuer nem úgy vett, hogy ez ide vonult vissza betegétől. Nyilvánvalóan kínos volt számára, ha e látszólagos balsikerére kellett emlékeznie. Irántam való viselkedésében egy darabig elismerés és rideg bírálat közt ingadozott, aztán a helyzethez véletlenségek is járultak, mint ily feszültséghez mindig s így elváltunk egymástól.
Az általános idegesség formáival való foglalkozásomnak az a további következése is meglett, hogy a katharsis technikáját megváltoztattam. Letettem a hypnosisról s egy más módszerrel igyekeztem pótolni, mert túl akartam lenni a kezelésnek csakis hysteriform állapotokra való korlátozásán. Gyarapodó tapasztalattal különben is két súlyos meggondolásom támadt a hypnosisnak bár csak a katharsis szolgálatában való alkalmazása ellen is. Az első az volt, hogy a legszebb eredményt mintha eltörölték volna, mihelyt a beteggel való személyes viszony valahogy megzavarodott. Megint megmutatkozott ugyan, ha megtalálták a kibékülés útját, de egyben meg kellett tanulni, hogy íme a személyes affektiv vonatkozás hatalmasabb, mint minden katartikus munka, s éppen ez a momentum az, ami felett sehogy sem lehet úrrá lenni. S egy nap aztán olyasmi történt velem, mi rikítóan rávilágított arra, amit már régebben sejtettem. Mikor egyszer egyik nőbetegemet, kinél hypnosissal a legkülönösebb dolgok sikerültek, egy fájdalmi rohamának okozójára való visszavezetésével megszabadítottam hajától, fölébredve nyakam köré fonta karját. Egy szolgáló személy váratlan belépése megkímélt bennünket a kínos kimagyarázkodástól, de ettől fogva néma megegyezéssel lemondottunk a hypnosisos kezelés folytatásáról. Volt annyi józan eszem, hogy e véletlent ne írjam személyes ellenállhatatlanságom javára, s éreztem, hogy így jutottam nyomára a místikus valaminek, mely a hípnosis mögött a tulajdonképpeni működő erő. Hogy kiküszöböljem vagy legalább is elszigeteljem, le kellett mondanom a hypnosisról.
Azonban a hypnosis nagy szolgálatokat is tett a katartikus kezelésnek, mert kiszélesítette a betegek tudathatárait, s olyasmik tudását adta rendelkezésünkre, amivel ébren nem rendelkeztek. Nem látszott könnyűnek ebben pótolni. E zavaromban segítségemre jött, hogy visszaemlékeztem egy kísérletre, melynél Bernheimnál többször jelen voltam. Mikor a kísérleti személy felébredt somnambulismusából, mintha minden emlékezetét elvesztette volna a dolgokra, mik azalatt mentek vele végbe. Ám Bernheim azt állította, hogy a kísérleti személy igenis tudja, s ha felszólította, hogy emlékezzék csak vissza, ha erősködött, hogy igenis tud mindent, csak mondja meg, s közben rátette kezét a beteg homlokára, akkor az elveszett emlékezések csakugyan visszatértek, előbb huzakodva, de aztán folyamatosan s teljes világossággal. Elhatároztam, hogy így teszek én is. Hiszen az én betegeimnek is “tudniok” kellett mit különben csak a hypnosistárt fel előttük, s az én erősködésemnek és biztatásomnak is, tán még kézrátevéssel támogatva, kellett lenni olyan hatalmasnak, hogy az elfelejtett tényeket s összefüggéseket felkényszerítse a tudatba. Ez persze fáradságosabbnak tetszett, mint a hypnosisba való ejtés, de hátha tanulságos. Letettem tehát a hypnosisról s csak annyit tartottam meg belőle, hogy a beteget díványon fektettem s én fejtől ültem mögötte, úgy hogy én láttam őt, de ő nem látott engem.