Mostanában a távolból figyelem, hogy a sokáig refraktárius Franciaországban mely (analitikus értelemben értett) reakciós tünetekkel vonul be a psychoanalysis. Úgy hat, mint amikor valami korábban átélt reprodukálódik, – ám mégis vannak külön vonásai. Hihetetlen együgyű kifogásokat hallani, mint teszem, hogy a francia finomság megbotránkozik a psychoanalista elnevezések pedantériáján s otrombaságán (nem lehet nem gondolni a Lessing halhatatlan Chevalier Riccaut de la Marliniére-jára!), de hallatszik komolyabb is: egy Sorbonne-beli pszichológia professzor nem tartotta méltóságán alul valónak kimondani, hogy génie latin egyáltalában nem tudja bevenni a psychoanalysis gondolkodó módját! Még az angol-szász szövetségeseket is, kiket a psychoanalysis követőinek tekintenek, elejtik emiatt. Az ember azt hinné, hogy a génie teutoniquenak nem volt jobb dolga, mint hogy a psychoanalysist, amint megszületett, legkedvesebb gyermeke gyanánt szorítsa szívére!
Franciaországban a psychoanalysis iránt való érdeklődés a szépíróktól indult ki. Ehhez meg kell gondolni, hogy az álomfejtéssel a psychoanalysis túlment a tisztán orvosi határokon. Németországban történt s Franciaországban végbemenő fellépése közben már sokféleképp alkalmazták az irodalom s a művészettudomány, a vallási s az őstörténelem, a mitológia, az etnográfia, a pedagógia stb. területén. Mind e dolognak kevés a közük a medikához, éppen csak a psychoanalysis közvetítése köti hozzá. Nincs jogom, hogy ehelyütt valamennyit részletesen sorra vegyem. Egészen azonban nem hanyagolhatom el, mert egyfelől megkerülhetetlenek, ha a psychoanalysis értéke a mivolta helyes képben álljon előttünk, másodszor ugyebár itt az a feladatom, hogy életem egész munkáját előadjam. Legtöbb ilyen alkalmazásoknak kezdetei az én dolgozataimra mennek vissza. Itt-ott magam is letértem az útról, hogy ilyen, már nem orvosi, érdeklődést kielégítsek. Mások aztán, nem csupán orvosok, de szakemberek is, követték nyomomat s messze behatolnak a megfelelő területre. Mivel azonban programomhoz képest csupán arról való jelentésre szorítkoztam, amennyivel én járultam hozzá a psychoanalysis alkalmazásához, az olvasónak csak egészen tökéletlen képet adhatok ez alkalmazás kiterjedéséről s jelentőségéről.
Egypár indítékot számomra az Ödipus-komplexum adott, melynek mindenütt jelenvalóságát lassanként felismertem. Ha e borzalmas anyagnak választása s egyáltalában megteremtődése már magában mindig titokzatos volt, úgy költői előadásának megrázó hatása, mint általában a végzet-tragédia mivolta: most mindez megmagyarázta az, az átlátás, hogy itt a lelki történésnek egy törvényszerűsége teljes affektív jelentőségében van megérzékítve. Végzet és orakulum csak belső szükségszerűség materializátói, hogy a hősnek, tudta és akarata ellen bűnbe kell esnie, az mint gonosztevő hajlandóságai tudattalan természetének teljes kifejezése magyarázódott meg. E végzett-tragédia csak egy lépés volt a Hamlet karaktertragédiájának megállapításához, melyet már háromszáz év óta bámulnak, anélkül, hogy értelmét tudnák s a költő motívumait kitalálták volna. Hiszen mégis csak fel kellett tűnnie, hogy ez a költőtől teremtett neurotikus az Ödipus-komplexumon jut zátonyra, mint számos valóságbeli társa, mert Hamlet az elé a feladat elé van állítva, hogy másvalakin álljon bosszút a két cselekedetért, mely az ödipusi törekvésben foglaltatik, miközben önön tompa bűnérzetet meg-meg fogja karját. Hamletot Shakespeare igen kevéssel apja halála után írta. A szomorújáték analízisára vonatkozó utalásaimat később Ernest Jones gyökeresen kidolgozta. Ugyanezen példából indult aztán Otto Rank a drámai költők tárgyi választására vonatkozó kutatásaiban. A vérfertőzés motívumáról szóló nagy könyvében ki tudta mutatni, mily gyakran választják a költők éppen az ödipusi helyzet motívumait festésük tárgyává, s követte e tárgy váltakozásait, átalakulásait s szelídüléseit végig a világirodalom.
Ettől nem esett vissza, hogy az analízis munkába vegye általában a költői és művészi teremtést. Rájöttünk, hogy a képzelet birodalma enyhely, mely az örömelvből a valóságba való fájdalmas átmenettől kerítődik le, hogy pótlást adjon a vágykielégülés helyett, melyről a valóságos életben le kellett mondani. A művész, szakasztott mint a neurotikus, a ki nem elégítő valóságból e képzeleti világba vonul vissza, de jobban tud aztán, mint a neurotikus, onnan visszatalálni s megvetni lábát a valóságban. Alkotásai, a művészi művek, tudattalan vágyaknak képzeletbelei kielégítései, akár csak az álmok, melyekkel kompromisszumos karakterük is közös, mert itt is el kell kerülni az elnyomás hatalmaival való nyílt összeütközést. Ám míg az álomtermékek aszociálisak s narcistikusok, a művésziek más emberek részvételére számítanak, hogy azokban ugyanazon tudattalan vágyrezzeneteket élesszék fel s elégítsék ki. Ezenfelül a formabeli szépség szemléleti gyönyörűségével élnek, mint “csábítási prémiummal”. Amit itt a psychoanalysis felderíthetett az abban állt, hogy a költő életbeli benyomásainak, véletlen sorsának s munkáinak összevonatkoztatásából megkonstruálja a művésznek lelki alkatát, a benne munkáló hajlandóságbeli rezzeneteket, vagyis ami benne általános emberi. Ilyen céllal tettem tanulmány tárgyává én teszem Leonardo da Vincit, mely tanulmány a nagy embernek egyetlen tőle elmondott gyermekkori emlékén épül s főképp “Szent Anna harmadmagával” képének magyarázatát veszi célba. Barátaim s tanítványaim aztán több hasonló analízist végeznek művészeken s munkáikon. Egyáltalában nem úgy lett, hogy az ekképp szerzett analítikus megértés megzavarta volna a műremekben való gyönyörködést. Persze a laikus előtt, ki talán többet vár az analízistől, meg kell vallani, hogy éppen két problémára nem vet világosságot, mely pedig talán legérdekesebb volna. Nem tud mit mondani a művészi tehetségről s a művészi technikát, az eszközöket, mikkel a művész dolgozik, szintén nem esik részéül felfedni.
Egy magában nem túlságosan kis novellán, a W. Jensen “Gradivá”-ján ki tudtam mutatni, hogy költők álmaira ugyanolyan álomfejtések illenek rá, mint a reálisokra, tehát hogy a költő termelésében azok a mechanizmusok működnek, melyek előttünk a tudattalanok álommunkájából ismeretesek.
“Der Witz und seine Beziehung zum Unbewussten” című könyvem egyenest mellékcsapása a “Traumdeutung”-énak. Egyetlen barátom, ki akkor munkásságommal törődött, olyasmit jegyzett meg, hogy álomfejtéseim gyakran tréfaképpen hatnak. Hogy e hatásnak nyitját megtaláljam, megvizsgáltam a “tréfát” (Witz) s azt találtam, hogy mivolta technikumában áll, ennek eszközei pedig ugyanazok, mint az álommunka mivelkedetei, tehát sűrítés, eloltás, valaminek az ő ellentétesével vagy legkisebbjével való megjelenítése és így tovább. Ehhez annak vizsgálata kapcsolódott, mint áll elé a tréfa hallgatója számára az ő örömbeli nagy nyeresége? Feleletül az adódott: hogy az elnyomásra fordított nagy erőnek hirtelen felszabadulása útján, örömbeli prémiumra való kilátás csábításával (elő öröm, vorlust).
Magam többre tartom a valláspszichológiához való szolgáltatásaimat, melyek 1907-ben annak megállapításával indultak, hogy meglepő a hasonlatosság a kényszercselekvések s a vallásos gyakorlatok (ritusok) közt. Bár a mélyebb összefüggéseket még nem ismertem, a kényszerneurózist mintegy eltorzult magánvallásnak, a vallást úgyszólván általános kényszerneurózisnak jeleztem. Később, 1912-ben, a nyomaték, mellyel Jung a neurotikusok s a primitívek termékeinek számos egybeeséseire ráutalt, újra odafordította figyelmemet e tárgy felé. A négy értekezésben, mely aztán a “Totem und Tabu” könyvben összefoglalva jelent meg, kifejtettem, hogy a primitív embernél a vérfertőzéstől való irtózás még erősebben megmutatkozik, mint a kultiváltnál, s külön elhárító rendszabályokat termett, megvizsgáltam, minő vonatkozásban állnak a tabu-tilalmak, az erkölcsi korlátozásnak ez első formája, az érzésbeli ambivalenciához, s felfedtem az animismus primitív világrendszerében a lelki realitás, a “gondolatok mindenhatósága” túlbecsülésének principiumát, mely a mágiának is alapja. Az egész soron végigvittem a kényszerneurózissal való egybevetést s kimutattam, hogy e különös affekcióban még mennyi él éppen a primitív lelki élet föltételeiből. Főképp azonban a totemismus vonzott, a primitív törzsek ez első szervezkedési szisztémája, melyben a társas élet kezdetei csökevény vallással s néhány, kevés, tabutilalomnak kérlelhetetlen uralmával vannak elvegyülve. A “tisztelettel” körülvett lény eredendően mindig valami állat s a clan állítja is, hogy ettől származik. Több jelből arra következtettem, hogy minden nép, a legmagasabban álló is, megjárta valamikor a totemismus stádiumát.
E téren való munkásságom számára mint irodalmi forrásból a J. G. Frazer ismert műveiből merítettem (Totemism and Exogamy, The Golden Bough), melyek kincsesháza az értékes ténynek és szempontoknak. Bár: a totemismus problémáinak megvilágításához maga Frazer kevéssel járult hozzá, e tárgyról való nézeteit ízben fenekestül megváltoztatta, a többi etnológus és praehistórikus pedig amily bizonytalan e dolgokban, annyira egyezetlen is bennük. Én abból indultam, hogy a totemismus két tabu-parancsa, mely szerint a totemet megölni nem szabad s tilos ugyanazon totemclanbeli asszonnyal hálni, mily feltűnően egyezik az Ödipus-komlexum két tartalmával, hogy az apát eltegyék útból s az anyát nőül vegyék. Előttünk állt a kísértés, hogy a totemállatot egynek vegyük az apával, mit különben a primitívek kimondottan megtesznek, mikor totemállatukat clanjuk ősapja gyanánt tisztelik. Pszichoanalitikus részről két adat kínált segítséget: Ferenczinek egy gyermeken tett szerencsés megfigyelése, mely után méltán szólani a totemismus infantil megismétlődéséről, s kora gyermeki állatfóbiák analízise, mely gyakran azt fedte fel, hogy ezekben az állat az apa helyében áll s az állatra csak áttolódik az apától való s az Ödipus-komplexumban gyökeredző félelem. Most már csak kevés hiányzott, hogy az apa megöletése ismertessék fel a totemismus magja, a vallás képződésének kiindulásaképpen.
E hézagot a W. Robertson Smith “The Religion of the Semites” munkájával való megismerkedés töltötte ki, geniális ember – fizikus és bibliakutató – a totemvallás derékdarabjául az úgynevezett totemlakomát jelölte meg. Egyszer egy esztendőben ugyanis a különben szent tiszteletben tartott totemállatot minden törzsbeliek részvételével ünnepélyesen meg szokás ölni, aztán megenni s utána megsiratni. Ha ehhez hozzávettem Darwin sejtését, mely szerint az ember eredendően csordában élt, hol minden egyes egyetlen erős, erőszakos és féltékeny hím uraságának engedelmeskedett, mind ez összetevőkből kialakult előttem a következő eseménymenet hipotézise, jobb szeretem úgy mondani, hogy látomása: Az őscsordában az apa, mint korláttalan zsarnok minden nőt magának tart s a versenytársképp veszedelmes fiakat megöli vagy elűzi. Ám egy nap a fiak összeállnak s lebírják együtt és megölik, meg is eszik, aki egyszerre volt ellenségük, de eszményképük is. Tett után nem is léphetnek örökébe, mert egyik a másiknak útjában áll. A balsiker s a megbánás rendjén aztán megtanulják, hogy megférjenek egymással s testvéri clanba állnak a totemi parancsok alapján, melyek kizárják az ilyen tett megismétlődését s valamennyien lemondanak azokról a nőkről, kik miatt az apát megölték. Idegen nőkre vannak így ráutalva – így keletkezik, a totemizmussal szorosan együtt járó exogámia. A totemlakoma ama szörnyű tettnek az emlékünnepe, amelyből az emberiség, az emberi nem bűntudata (az eredendő bűn) származik s ahonnan a szociális szervezkedés, a vallás és az erkölcsi korlátozás egy időben indul.
Akár így volt, akár nem a történelemben: a vallás alakulása ezzel az apakomplexum alapjára helyeződik s az ambivalencián épül, mely az apakomplexum valója. Mikor a totemállat többé már nem az apa helyében áll, a félt és gyűlölt, de egyben tisztelt és irigyelt ősapa magának az istennek válik mintájává. A fiúi dac s apa után való esenkedés birkózása mind új meg új kompromisszumos alakulatban megy végbe, melyekkel egyrészt az apagyilkosság megbűnhődjék, de másrészt megőriztessék a belőle vett haszon. A vallás ilyen felfogása külön világot vet a kereszténység pszichológiai megfundáltságára, melyben a totemlakoma a kommunió formájában kevés változtatással él tovább. Külön meg kell mondanom, hogy ez utóbbi felismerés nem tőlem származik, hanem megtaláltatik már Robertson Smithnél és Frazernél.
Th. Reik és Roheim S. etnológus a “Totem und Tabu” gondolatmenetébe számos figyelemreméltó munkával kapcsolódtak bele, továbbvitték, elmélyítették vagy helyesbítették. Magam később még egypárszor visszatértem rá, az “öntudatlan bűnérzés”-re vonatkozó kutatásaimkor, amelynek a neurózis okai közt is oly nagy a jelentősége, s mikor az egyén pszichológiájához “Das Ich und das Es”, – Massenpsychologie und Ich-Analyse”). A hipnotizálhatóság magyarázatában is visszanyúltam az embernek őscsordabeli archaikus örökségéhez.
Kevesebb az egyenes részem a pszichoanalízis egyéb alkalmazásaiban, melyek pedig érdemesek az általános érdeklődésre. Az egyes neurotikusnak fantáziáitól széles út visz a tömegek s a népek képzeleti alkotásaihoz, mik a mythusok, regék és mesék formájában állnak előttünk. A mitológia Otto Ranknak lett munkaterületévé, míthusok megfejtése, ismert tudattalan gyermeki komplexumokra való visszavezetésük s astrális magyarázatok helyében emberi motiválások sok esetben az ő analista fáradságának voltak sikere. A szimbolika témájának is számos feldolgozója akadt köreimben. Ugyan: a szimbolika a psychoanalysisnek sok ellenséget szerzett, némely túlságosan józan tudós ma sem tudja az analízisnek megbocsátani, hogy elfogadta a szombolikát, melyet az álomfejtés felfed. Ám az analízis ártatlan a szimbolika felfedezésében, egyéb tereken ez már rég ismeretes, hol is (folkloréban, regékben, mythusban) még nagyobb is a szerepe, mint az “álomnyelvben”.
Az analízisnek a pedagógiára való alkalmazásához én személyem szerint semmivel sem járultam hozzá. De természetes volt, hogy a gyermek nemi életét s lelki fejlődését feltáró analista meglátások a nevelők figyelmét is magukra vonják s feladatukat új világításban látassa velük. E pedagógus irányban fáradhatatlan küzd legelöl O. Pfister zürichi lelkész, ki at analízis ápolását megférőnek vallja a, persze szublimált, vallásossággal, nyomában itt Bécsben dr. Hug-Hellmuth asszony s dr. S. Bernfeld, meg még mások, sokan. Annak, hogy az analízist az egészséges gyermek bajelőző, a kisiklott gyermek javító nevelésére alkalmazzák, fontos gyakorlati következtetése áll elé. Nem lehet az analízist többé csakis az orvosok számára különkeríteni s a laikusok elől elzárni. És úgy is van, hogy orvos ember csak mert diplomája van, de külön erre nem képződött ki, laikus maradhat az analízisben, viszont a laikus és a nem orvos, ha eléggé felkészült s alkalomadtán orvosra támaszkodik, megállhatja helyét neurózisok analista kezelésében.
A fajta fejlődés rendjén, melynek elkövetkezése ellen hiábavaló küzdeni, maga a psychoanalysis szó többértelmű lett. Míg eredendően egy bizonyos gyógyító eljárást jelöltek vele, ma egy tudománynak vált nevévé: a tudattalan lelkiség tudományáé. Magában ez a tudomány nem igen tud egy-egy problémával egészen elkészülni, de arra, úgy látszik, rendeltetett, hogy a legkülönbféle tudományos területekhez fontos adalékokat szolgáltasson. A psychoanalysis alkalmaztatásának területe végig egybevág a pszichológiával, melyet hatalmasan s messze hatóan egészíti ki.
Visszanézve életem munkadarabjaira, ezek után mondhatom, hogy sok kezdetet indítottam meg, sok megpendítést osztottam széjjel, amikből a jövőben válhat valami. Magam nem tudhatom, sok lesz-e vagy kevés.