Az ellenállásról s az elnyomásról, a tudattalanról, a nemiség aetiologus jelentőségéről s a gyermeki élmények fontosságáról szóló tanítások főalkatrészei a psychoanalysis épületének. Sajnálom, hogy itt csak az egyes darabokat tudtam leírni s nem azt is, hogy mint rakódnak össze s mint kapnak egymásba. Ideje a változásokhoz fordulnunk, melyek idő során az analista eljárás technikájában végbementek.
Az ellenállásnak nógatás s biztatás útján való legyőzése, ahogy eleinte szokás volt, egyben megkerülhetetlen is volt az orvos arról való első tájékozódása számára, hogy mi tárul majd elébe. E mód azonban mind fárasztóbb lett mindkét rész számára, s több közelfekvő meggondolás is kezdett ellene szólni. Így aztán egy más eljárás váltotta fel, mely bizonyos tekintetben ellentéte volt. Ahelyett, hogy az orvos nógatta volna a beteget, hogy egy bizonyos tárgy felől mondana valamit, most inkább arra szólította fel, hogy engedje át magát “szabad associatiójának”, vagyis mindent mondjon meg, ami csak eszébe jut, ha minden tudatos célképzet nélkül beszél. Ám köteleznie is kellett magát, hogy valóban mindent megmond, amit csak ez önmegfigyelése szájába ad, s nem enged holmi bíráló megfontolásnak, mely némely ötletet azzal a megoldással szeretne elütni, hogy nem elég fontos, nem tartozik a dologra s általában nincs értelme. A közlésekben való őszinteség e megkövetelését nem kellett mindig kimondottan megismételni, mert első kikötése s feltétele volt az analista gyógyításnak.
Hogy a szabad associátióval való eljárás, hacsak a psychoanalista alapszabályt meg nem szegik, csakugyan azt szolgáltatja, amit várnak tőle, vagyis hogy az elnyomott s ellenállások által távoltartott anyagot valóban belevezeti a tudatba, az furcsának tetszhetik. Ám meg kell gondolni, hogy a szabad associátió nem igazán szabad. A beteg az analitikus helyzetnek befolyása alatt marad, ha gondolkodását nem is szegezi határozott témára. Van ok feltenni, hogy nem jut eszébe egyéb, mint ani e helyzettel vonatkozásban áll. Az elnyomott valaminek reprodukálása ellen vetett ellenállása ekkor kétféleképp mutatkozik. Elsőbb azoknak a bíráló ellenvetéseknek formájában, amelyek ellen a psychoanalista alapszabályt fel kell állítani. Ám ha a beteg követi e szabályt s ennek rendjén leküzdi, ami visszatartaná, akkor az ellenállása új formával próbálkozik. Keresztülviszi, hogy az analizált betegnek sohasem maga az elnyomott dolog jut eszébe, csak olyas, ami ahhoz valami célzás módjára jár közel, s minél nagyobb az ellenállás, annál messzebbre tér a közlendő pótötlet attól a tulajdonképpenitől, amit keresnek. Az analitikus, ki ugyan teljes figyelemmel, de erőlködés nélkül hallgatja meg a beteget, s kit tapasztalatai már nagyjában elő is készítettek a várhatókra, a betegtől napvilágot hozott anyagnak két lehetőség szerint veheti hasznát. Vagy sikerül neki, ha az ellenállás csekély, a célzásokból magára az elnyomott valamire rákövetkeztetni vagy pedig, ha az ellenállás erősebb, az ötletekből, melyek a témától eltávolodni látszanak, rá tud következtetni legalább az ellenállás miben állására, s ezt elmondja a betegnek. Már pedig az ellenállás felfedése első lépés legyőzéséhez. Az analista munka keretében ilyen módon magyarázó művészet fejlődik ki, melynek sikeres kezeléséhez kell ugyan érzék és gyakorlat, de megtanulni nem nehéz. A szabad assotiáció módszere a régebbihez képest több jóval is jár, mint éppen csak kevesebb fáradsággal. Az analizált beteget kevesebb kényszerítésnek teszi ki, sohasem veszti el a reális jelennel való összefüggést, s kiadós biztosítékot ad aziránt, hogy az orvos a neurózis struktúrájában egy mozzanatot se nézzen el s a maga várakozásából ne csempésszen bele semmit. A rendjén főképp a betegen áll, hogy az analízis menetét s az anyag elrendezését meghatározza, amivel persze lehetetlenné válik az egyes tünetek és komplexumok rendszeres munkába vétele. Szöges ellentétben a hipnotikus vagy nógató eljárás menetével, ennél az eljárásnál az együvé tartozókat az orvos a kezelésnek különböző idejében és pontjain tudja csak meg. Hallgató számára tehát – akinek valójában nem szabad ott lennie – az analista kúra teljesen átláthatatlan volna.
Más java ez eljárásnak, hogy valójában sohasem kell csődöt vallania, elméletben mindig lehetségesnek kell lennie valamiféle ötletnek, ha nincs megszabva, hogy milyen legyen. Ám mégis van egy eset, mikor az ötlet elmarad, de az annyira egyetlen, hogy éppen emiatt meg is lehet magyarázni.
Közeledem itt egy mozzanathoz, mely lényegbevágó vonást rajzol az analízis képébe, s úgy a technikára, mint elméletre nézve legfőbb fontosságú. Minden analista kezelés rendjén, s anélkül, hogy az orvos a magáéból tenne hozzá, kialakul a betegnek az analitikus személyéhez való olyan heves érzésbeli kapcsolata, melynek a reális körülményekben nincs magyarázata. Vagy pozitív vagy negatív természetű, s váltakozik forró és teljes érzékiségű szerelem, s lázadás, elkeseredés és gyűlölet szélsőséges jelentkezése között. Ez az egy szóval “átvitelnek” (Uebertragung nevezett indulat lép a betegnél a gyógyulás után való vágy helyébe, s amíg csak indulat lép fel a betegnél a gyógyulás után való vágy helyébe, s amíg csak gyöngéd és mérsékelt, tulajdonképp ez az eszköze az orvos befolyásának s ez rugója a közös analista munkának. Később, ha szenvedélyessé lett vagy ellenségesbe csapott át, az ellenállásnak válik főeszközévé. Ilyenkor történik meg az is, hogy megbénítja a beteg ötlettermelését, s ezzel veszedelme a kezelés sikerének. Ám megkerülni akarni képtelenség volna, átvitel nélkül az analízis lehetetlen. Nem kell azt hinni, hogy az analízis teremti az átvitelt, s hogy csupán ilyenkor fordul elő. Az analízis csupán felfedi s elszigeteli. Az átvitel általános emberi jelenség, mindenfajta orvosi befolyásnak sikere ezen áll s általában uralkodik az embernek emberi környezetével való minden viszonyán. Nem nehéz ráismerni benne ugyanazon dinamikus tényezőre, mit a hipnotizőrök suggestibilitásnak neveztek s amely a hipnotikus raportnak is eszköze, melynek kiszámíthatatlan volta felől már a katartikus eljárás panaszkodott. Ahol ez érzésátvitelre hiányzik a hajlandóság vagy mint a dementis praecoxnál és paranoiánál, teljesen negatívvá lett, ott nem is lehetséges a betegre való pszichikus befolyás.
Így aztán igaz, hogy tehát a psychoanalysis is, mint minden egyéb psychoterápiás módszer, a suggestió eszközével dolgozik, a különbség azonban az, hogy a psychoanalysisnál a gyógyulás felől való döntés nincs a suggestió, vagyis az átvitel kényére adva. Csak arra szolgál, hogy a beteget egy lelki munka végzésére bírja: átviteles ellenállásnak legyőzésére, amely munkának elvégzése mindenkorra szóló változást jelent a beteg lelki háztartásában. Az analista a beteg számára tudatossá teszi az átvitelt s ezzel el is oszlatja, felfedvén a beteg előtt, hogy átviteles indulatában csak régebbi érzésviszonylatokat él újra át, melyek korai tárgyválasztásaiból, gyermekkora elnyomott korszakából származnak. E fordulattal az átvitel, mely addig az ellenállásnak volt legerősebb fegyvere, most legjobb eszközévé válik az analista kúrának. Igaz, hogy a vele való bánás legnehezebb s legfontosabb darabja marad az analista technikának.
A szabad asszociáció s a belekapcsolódó megfejtő művészet eljárásával a psychoanalysisnak olyasvalami sikerült, aminek első látásra nem látszik praktikus jelentősége, valójában azonban új álláspontokat s új értékeléseket teremtett a tudományos munkában. Lehetségessé tette annak kimutatását, hogy az álmoknak van értelmük s ez értelmet ki lehet találni. A klasszikus ókorban az álmokat még nagyra tartották, mint a jövendő hírnökeit, a modern tudomány nem akart róluk tudni, az álomfejtést teljesen a babonára hagyta, az álmot tisztára “testi” aktusnak jelentette ki, a különben alvó lelki élet holmi megrázkódásának. Hogy valaki, ki addig komoly tudományos munkában fáradt, beállhasson álomfejtőnek, azt mégsem igen várták. Ám ha az ember nem törődött az álom e kisemmiztetésével, hanem úgy bánt az álommal, mint valamely meg nem értett neurotikus szimptómával, őrülettel vagy kényszerképzettel, ha nem nézte szószerinti tartalmát s egyes képeit szabad asszociáció tárgyává tette, akkor egészen más lett belőle. Az álmodónak számos ötlete az orvos előtt olyan gondolatmenetet leplezett le, megy többé nem volt sem képtelen, sem kusza, mely teljes értékű lelki munkavégzés számba mehetett s amelynek a kézzelfogható álom csak torz, kurtított a félreértéses fordítása, többnyire vizuális képekbe való áttétele. Ezekben a lappangó álomgondolatokban foglaltatik az álom értelme: az álom kézzel fogható tartalma csak megtévesztés, homlokzat, melybe ugyan az asszociáció belekapcsolódhat, de nem az álomfejtés.
Egy sor kérdés merült fel így fel s várt feleletre, köztük a legfontosabb, hogy van-e hát ok arra, hogy álom képződjék, hogy ez mely körülmények közt megy végbe s hogy az álomgondolat, melynek mindig van értelme, minő utakon megy át magába a gyakran értelmetlen álomba. 1900-ban közzé adott “Traumdeutung” munkámban megpróbáltam, hogy mind e problémákat megoldjam. Vizsgálataimat csak igen rövid kivonatban adhatom itt: Ha az álomnak analízis útján kitudott lappangó álomgondolatait megvizsgálja az ember, talál köztük egyet, mely a többi értelmestől s az álmodó számára ismerőstől élesen elkülönböződik. Ez a többi az álmodó éber életének töredékeiből való (nappali maradékok), a különválóban pedig vágyrezzenetet, még pedig gyakran igen megbotránkoztatót, ismerni fel, mely az álmodónak éberéletétől idegen s mit ehhez képest elcsodálkozva vagy felháborodva tagad is meg. Nos: ez a külön rezzenet az igazi álomképző, benne nő az álom termeléséhez szükséges energia s a nappali maradékokat használja fel anyagul, az így keletkezett álom kielégülés helyzet gyanánt áll előtte, vágyteljesülés a számára. E folyamat nem volna lehetséges, ha nincs valami az alvó állapot természetében, ami kedvez neki. Az alvásnak az a pszichikus feltétele, hogy az Én alhatnékra s minden életérdek erőtöltésének visszavételére legyen beállítva, mivel egyben a motilitáshoz vezető bejárások is elzáródnak, az Én csökkenheti az erőt, mellyel különben az elnyomást fenntartja. Az elnyomásnak ez éjszakai meglazulását használja fel a tudattalan rezzenet, hogy az álmon belül felhatoljon a tudatba. Ám az Énnek elnyomó ellenállása alvás közben sem szűnik meg egészen, csak éppen megcsökken. Valami megmaradt belőle álomcenzúra formájában, s a tudattalan vágyrezzenetnek megtiltja, hogy olyan formában jelentkezzék, ami valójában vágna hozzá. Az álomcenzúra szigorúsága miatt a lappangó álomgondolatoknak változásokat kell elviselniük, mik az álomnak megbotránkoztató értelmét felismerhetetlenné teszik. Ez a magyarázata az álombeli eltorzításnak, mely a legfőbb vonásokat szolgáltatja a kézenfekvő álomhoz. Tehát joggal mondhatni, hogy az álom: vágynak teljesülése, csak éppen elnyomott vágynak, s álruhás teljesülése. Már itt észrevehetni, hogy az álom azon mód épül fel, mint a neurotikus szimptóma, hogy kompromisszumos alakulat az Énen belül egy elnyomott vágyrezzenet igénye s a cenzurálkodó hatalom ellenállása között. Ugyanúgy származván, ugyanolyan értelmetlen is, mint a szimptóma, s ugyanoly mód szorul megfejtésre.
Az álom általános rendeltetését nem nehéz megtalálni. Arra való, hogy a külső s belső ingereket, melyek az alvót ébredésre késztetnék, úgyszólván csitítgatva hárítsa el s így az alvást zavartatástól védje. A külső inger azzal háríttatik el, hogy mintegy átmagyarázódik s valamely ártatlan helyzetbe szövetik bele, a vágyigény belső ingerének az alvó enged, s meghagyja neki az álomképzet útján való kielégülést, valameddig a lappangó álomgondolatok a cenzúra féke alá nem esnek. Ha ez a veszedelem fenyeget s az álom túlságos világos kezd lenni, akkor az alvó megszakítja s ijedten ébred fel (szorongásos álom). Ugyanúgy tehetetlen az álomfunkció ha a külső inger oly erős, hogy már nem lehet elhárítani (ébresztő álom). A folyamatot, amelynek rendjén a lappangó gondolatok az álomcenzúra beavatkozásával a kézenfekvő álomtartalomba jutnak át, én álommunkának neveztem. S abban áll, hogy a sejtett (tudatelőző, vorbewusst) gondolatanyag alkotórészei összevonatnak, pszichikus akcentusai eltolatnak, az egész aztán látásos képekbe tétetik át, dramatizálódik, s még ezenfelül egy félreértéses másodlagos megmunkálással egészítődik ki. Az álommunka kitűnő mintája annak, hogy a lelki élet mélyebb, tudattalan rétegeiben minők a folyamatok, melyek az előttünk ismeretes rendes gondolati folyamattól oly igen különböznek. Az álommunka egy csomó archaikus vonást is felvet, például a szimbolikának alkalmazását, mely itt túlnyomóan szexuális s melyet aztán a lelki működés egyéb terein is megtalálhatni.
Azzal, hogy az álom tudattalan vágyrezzenete egy nappali maradékkal, az éberélet egy ellátatlan maradt érdekével lép összeköttetésbe, az így képzett álomnak formájában kétszeres értéket is szállít az analista munka számára. Mert ugyebár: a megfejtett álom egyfelől egy elnyomott vágy beteljesülésének mutatkozik, másfelől a nappalnak sejtéses (vorbewusst) gondolkodó munkáját folytathatta s tetszése szerint való tartalommal tölthette meg, tehát szándékot, figyelmeztetést, megfontolást vagy megint csak vágyteljesülést fejezhet ki. Az analízis mindkét irányban hasznát veszi, az analizálandó beteg úgy tudatos, mint tudattalan folyamatainak megismerésére. Abból a körülményből is hasznot húz, hogy az álom nyitva áll a gyermekélet elfelejtett anyaga számára is, úgyhogy az álomfejtés segítségével az infantilis amnéziát is többnyire lebírhatni. Az álom tehát itt elvégez egy részt abból, amire régen a hipnózis volt való. Ám azt a gyakran nekem tulajdonított tételt én sohasem állítottam fel, mely szerint az álomfejtés arra az átlátásra jutna, hogy minden álomnak szexuális a tartalma s valamennyit szexuális indítékokra lehet visszavezetni. Könnyű meglátni, hogy éhség, szomjúság, exkrétiós-szükség épp úgy termelhet teljesüléses álmot, mint egyéb elnyomott, szexuális vagy egoista rezzenet. Kis gyermekeknél legkönnyebb kipróbálni ez álomelmélet helyes voltát. Itt, hol a különböző pszichikus szisztémák élesen még nem különböződtek s az elnyomások sem mélyültek még el, gyakran tudni meg álmokat, mik egészen leplezetlen teljesülései valamely nappalról kielégítetlen maradt vágyrezzenetnek. Imperativ szükségek befolyása felnőtteknél is termelhet ily infantilis tipusú álmokat. Ugyanúgy, mint az álomfejtést, felhasználja az analízis az emberek oly gyakori melléhibázásainak (elszólás, elírás, elfelejtés, összetévesztés) s szimptómás cselekedeteinek tanulmányozását is, amelyeket könyvformában először 1904-ben megjelent “Zur Psychopathologie des Alltaglebens” tanulmányomban vizsgáltam meg. E sokat olvasott munkában az a bizonyítás foglaltatik, hogy ama jelenségek nem véletlenek, hogy túlmennek a pszichológus magyarázaton, hogy értelmük van s megfejthetőek s joggal lehet belőlük visszatartott vagy elnyomott indulatokra s szándékokra következtetni. Úgy a “Traumdeutung”-nak, mint e tanulmánynak jelentős értéke nem épp a támasztékban áll, mit az analista munka számára szolgáltatnak, hanem még inkább egy más tulajdonságukban. Eddig a psychoanalysis csak patológus jelenségek megfejtésével foglalkozott s ezek magyarázatához kellett olyasmiket feltennie, miknek jelentősége túlment a tárgyalt anyag fontosságán. Az álom azonban, amit most a psychoanalysis sorra vett, nem beteges tünet, hanem a rendes lelki életnek jelensége s minden egészséges embernél előfordulhat. Ha az álom úgy van felépítve, mint valamely tünet, ha magyarázatához ugyanazon feltevések kellenek, mint az indulatok elnyomásának, a pótló s a kompromisszumos képzeteknek, a tudatos s a tudattalan elhelyezésére való különböző lelki szisztémáknak megértéséhez akkor a psychoanalysis többé nem csakis a psychopatológiának egy segédtudomány, hanem inkább egy új és gyökeresebb lélektan kiindulása, mely nélkül a rendes lelki élet is megmagyarázhatatlan. Feltevéseit s eredményeit a lelki s a szellemi élet egyéb tereire is át lehet vinni, megnyílik előtte a messzeségbe, a világ érdeklődésébe vezető út.
←Vissza Tovább→